Történelem és politika

Történelem és politika


Megjelent a Szabadságban

Még 51 év elteltével is nehéz szenvedélymentesen, érzelmi elfogultság nélkül beszélni vagy írni az 1956-os forradalom történéseiről. Sok forradalmár, valamint olyan személyek, akiket közvetlenül vagy közvetett módon érintettek az események, jelenleg is életben vannak. A történelmi munkák mellett, sokszínű egyéni tapasztalatok is befolyásolják a forradalomról alkotott képünket.
A rendszerváltást követően a politikum megpróbálta „birtokba venni” 1956-ot. A forradalom az aktuálpolitikai csatározások eszközévé vált, ami természetesen nem kedvezett a racionális többsíkú megközelítésnek, hanem egy leegyszerűsítő, felületes és egyben történelmietlen retorika kialakulásához vezetett. Ez a jelenség egyáltalán nem magyar sajátosság. Már közhelynek számít, hogy sok helyen a világon a politikusok és más közszereplők „tulajdonosi” igényeket fogalmaznak meg a múlttal szemben, és kényük-kedvük szerint értelmezik azt jelenbeli céljaiknak megfelelően. Ilyen értelemben sincs semmi új a nap alatt, már a 19.-ik századi történészek is – köztük Leopold von Ranke, német történész, a professzionális történetírás, valamint a pozitivista történelemszemlélet megalapítója, aki a romantikusokkal szemben az objektivitásra fektette a hangsúlyt - szembesültek a történelem és a politika érzékeny viszonyával. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne elkerülni azt, hogy a történelem a politika eszközéve váljon, számukra a válasz egyértelműen az volt, hogy: sehogy. Ezen választ a legjobban az a tény támasztotta alá, hogy abban a korban az újonnan létrejött német professzionális történetírás egyben ideológiát is biztosított a porosz nemzetállam politikai síkon történő létrehozásához.
Nagyon sokan megállapították, hogy a történelmet, mint tudományt számos kihívás éri a politika és a politizáló közvélemény részéről. A politikailag konstruált történeti érvelésén kívül, ennek az egyik prózaibb oka a történeti tudás átjárhatóságában rejlik. Más tudományok – mint például az orvostudomány vagy akár a közgazdaságtan - inkább technikai problémákkal foglalkoznak, ezen kívül pedig olyan szaknyelvet használnak, amelynek segítségével távol tartják maguktól a nagyközönséget. Ezzel szemben a történetírás, néhány szakkifejezést leszámítva, hétköznapi, közérthető nyelvezetet használ. Ezért is érezheti a társadalom bármely tagja, hogy véleményt alakíthat ki az elvileg tudományos történetírás területéhez tartozó kérdésről. Ez csak természetes, hogy így legyen. Egy demokratikus társadalmi berendezkedésben, Jürgen Habermas szociológus szavaival élve: „a történelemnek közüggyé kell válnia”. Csak arra vigyázzunk, hogy eközben ne a manipuláció eszközévé degradálódjon!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc fordulópontot jelentett a magyar nemzet életében. Következésképpen, beszélnünk kell róla. Ugyanakkor, az új kutatómunkák, primer források, valamint egyéni tapasztalatok fényében alkalmunk van elmélyíteni tudásunkat az akkori eseményekről. Ily módon, egy kicsit elvonatkoztatva a különböző politikai interpretációktól, ismeretszerzési kezdeményezésünk sikerrel járhat, összefüggéseiben láthatjuk a cselekményeket, megismerhetjük Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét és talán azt is megtudhatjuk, hogy eleve bukásra volt ítélve a magyar forradalom vagy sem. A közvélekedéssel ellentétben, történészek véleménye szerint a történetírás keretén belül – a mi lett volna, ha? című kérdést is kell vizsgálni, mert a történelem minden pillanatában vannak reális alternatívák, és ha ezeket, mint irreálisakat elvetjük, csupán azért mert nem történtek meg, akkor az egész helyzetelemzésből eltávolítjuk a realitást. A történelem nem csupán arról szól, hogy mi történt, hanem arról is, hogy mi történt abban az összefüggésben, hogy mi történhetett volna.
Mindezekhez kívánok mindenkinek méltóságteljes megemlékezést.

Csoma Botond