Az EU alkotmány vajúdása

Megjelent a Szabadságban

Az Európai Unió német elnöksége céljául tűzte ki az európai alkotmány újra- élesztését, amely a francia és holland elutasító referendumokat követően klinikai halál állapotába került. Az alkotmány elfogadása nagyon fontos mérföldkő lenne az európai integráció nem éppen zökkenőmentes útján. Kiderülne, hogy képes-e az Európai Unió egy, tartalmát tekintve, inkább gazdasági közösségből egy igazi politikai unióvá átalakulni vagy sem. 2007-ben, az alkotmányos vitának van egy szimbolikus vonatkozása is, tudniillik pontosan 50 éve, 1957 márciusában írták alá a Római Szerződést, amely megteremtette az Európai Gazdasági Közösséget, amelyre 1992-ben, a Maastrichti Szerződés értelmében ráépült az Európai Unió. A Párizsi szerződés után -amely 1951-ben létrehozta az Európai Szén és Acél Közösséget-a Római szerződés kiterjesztette a gazdasági integrációt az ipar és a kereskedelem több más fontos területére, megalakítván azt a közöz piacot, amelyik napjainkban is az Unió egyik alappillérét képezi. Az alapkérdés tehát az, hogy egy fél évszázad után a tagországok hajlandók-e még többet, a már így is jelentősen „megnyirbált” szuverenitásukból átruházni Brüsszelre.
Jelen pillanatban az Unió intézmény- és döntéshozatali rendszere elég bonyolult, és nehézkesen működik. Számos döntést csak a tagországok egyhangú beleegyezésével lehet meghozni, mi több, az Európai Parlament sok esetben kimarad ebből a döntéshozatali folyamatból. Következésképen, az Unió tevékenységét bizonyos fokú hatékonytalanság jellemzi, és nem utolsó sorban a brüsszeli politikumnak elég komoly demokrácia deficittel is szembe kell néznie.
A fentebb említett helyzetet orvosolja az alkotmánytervezet. Leegyszerűsíti és átláthatóvá teszi a döntéshozatalt, és ugyanakkor kibővíti az Európai Parlament hatáskörét is. Ezen kívül olyan elemeket vezet be, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy az Unió, intézményrendszerét tekintve, közelebb kerüljön egy reális, demokratikus államszervezeti modellhez.
Jogi szempontból nagyon fontos, hogy az alkotmánytervezet kimondja expresis verbis, hogy az Uniós jogszabályok elsőbbséget élveznek a tagországok normatíváival szemben. Eddig ezt egy szerződés sem statuálta ilyen egyértelműen. Az Uniós jog elsőbbségének elvét a luxembourgi Európai Bíróság dolgozta ki az évek során a joggyakorlaton keresztül, ami - az angolszász országok jogi hagyományához hasonlóan- jogforrást képez az Unióban.
Ugyanakkor az alkotmánytervezet jogi személyiséggel ruházza fel az Uniót, ami azt jelenti, hogy az Unió önállóan köthet meg nemzetközi szerződéseket, valamint csatlakozhat már létező szerződésekhez vagy különböző nemzetközi szervezetekhez. Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy az alkotmánytervezet létrehozza az Uniós külügyminiszteri tisztséget is. Ilyen értelemben az Unió nagyobb befolyásra tehet szert a nemzetközi kapcsolatok terén, egységesebb módon tudná érvényesíteni akaratát a nemzetközi politika színpadán, és nem utolsó sorban a „gazdasági óriásnak” lehetősége nyílna arra, hogy maga mögött hagyja a „politikai törpe” hálátlan státusát. Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy a tagországok teljesen egységesen lépnének fel külpolitikai kérdésekben, és úgymond megszűnnének a „régi és új” Európa közötti nézetkülönbségek, amelyek annyira pregnánsan felszínre törtek az Egyesült Államok iraki intervenciója kapcsán. Mi több, ahhoz, hogy az Európai Unió reális partnere, vagy esetleg versenytársa legyen az Egyesült Államoknak a nemzetközi színtéren, jelentősen meg kellene növelnie katonai kiadásait, amire, legalábbis középtávon elenyésző esély mutatkozik.
A fellángoló alkotmányozó diskurzusban sokan hallatják hangjukat, egyenlőre nagy a zűrzavar, semmit nem lehet biztosra vélni. Angela Merkel kancellár a tagországok képviselőivel összehozott informális, kvázi féltitkos találkozókon keresztül szeretné előbbre vinni az alkotmány ügyét. Mindezt állítólag azért, hogy ne idézzen elő különösebb törésvonalakat a kontinensen. Eközben, mások avval vádolják a kancellárt, hogy megint csak- régi Uniós beidegződéseknek megfelelően-zárt ajtók mögött, a közvélemény kizárásával, és csak egy szűk politikai elit bevonásával kezeli az alkotmány kérdését. A jelenlegi összképhez az is hozzátartozik, hogy a múlt hónap végén, Madridban, 18 tagország képviselői gyűltek össze, és nyíltan foglaltak állást az alkotmány mellett. Ily módon, annak ellenére, hogy a résztvevők támogatásukat fejezték ki Angela Merkel alkotmányos erőfeszítései iránt, egyöntetű publikus színvallásukkal megkérdőjelezték a kancellár által használt, a közvéleményt kirekesztő eszközöket.
A helyzetet az is bonyolítja, hogy a franciaországi elnökválasztás közeledtével, majdnem biztos, hogy az alkotmány kérdése a választási kampány egyik fő témája lesz. A francia belpolitikai felhangok nagymértékben akadályozhatják a német diplomáciai kezdeményezéseket.
Nyilvánvalóan egy ilyen vitából a britek sem maradhattak ki. Jó szokásukhoz híven a La Manche csatornán keresztül üzengetnek kontinentális sortársaiknak, hogy eszükbe se jusson alkotmányos kereteket szabni az Uniónak, mert ellenkező esetben a vétó fegyveréhez nyúlnak, ahogyan tették ezt már többször, amikor az integráció elmélyítése került terítékre.
Ebbe a vitába feltétlenül be kellene vonni az állampolgárokat. Nekik kellene eldönteni, hogy szükség van-e egy reális politikai unióra vagy elegendő a mostani gazdasági konstrukció. Ahhoz, hogy érdemi döntés tudjon születni a különböző víziók széleskörű ütköztetésére lenne szükség, és ebben hárul komoly feladat a politikusokra és más véleményformálókra.

Csoma Botond