Parlamenti bíráskodás?

Megjelent a Szabadságban

A Năstase és Mitrea bűnügyi iratcsomóinak parlamenti kivizsgálása újabb politikai botrányt idézett elő az elmúlt napokban. A képviselőház jogi bizottsága, az iratcsomókat elemezve, a bűnvádi eljárás megindításának visszautasítását javasolta a plénumnak, amely kvórum hiányában elhalasztotta a döntést. Ezt követően Băsescu levelet küldött a képviselőház elnökének, Bogdan Olteanunak, amelyben az igazságszolgáltatás akadályoztatásával vádolta meg a törvényhozói testületet. Amint ezt már az utóbbi időben megszokhattuk, újból „áll a bál”, a nyári forróság alaposan felkavarta a kedélyeket. Az ügy politikai vonatkozásától eltekintve, jogi szempontból is ellentmondásos helyzet keletkezett, aminek kialakításában – ezúttal – nem kis szerepe volt a „törvény őrének”, az Alkotmánybíróságnak. De hogyan is jutottunk ide, hogy a Képviselőház jogi bizottsága kvázi bírói jogköröket gyakorolva bizonyítékokat értékelt, és kihallgatta az érintetteket?
Năstaset es Mitreat korrupciós bűncselekményekkel vádolja az ügyészség, amelyeket nem parlamenti képviselői, hanem miniszterelnöki, illetve miniszteri minőségükben követtek el. Tehát, nem a parlamenti képviselőkre és szenátorokra vonatkozó mentelmi jog – amely az alkotmány 72. cikkelyének értelmében amúgy is csak a képviselők és szenátorok által kifejezett politikai véleményekre és szavazatokra, nem pedig az általuk elkövetett esetleges bűncselekményekre vonatkozik –, hanem a miniszteri felelőség képezi a jelen ügy tárgyát. Az más kérdés, hogy Năstase és Mitrea egyben parlamenti képviselők is, és - amint az a későbbiekben ki is derül - éppen ez a tény okozta a bonyodalmakat.
Az alkotmány 109. szakaszának 2-ik bekezdése szerint: “Csakis a Képviselőház, a Szenátus és Románia Elnöke jogosult arra, hogy a kormánytagok ellen bűnvádi eljárást kérjen a tisztségük gyakorlása során elkövetett cselekményeikért. Bűnvádi eljárás kérése esetén Románia Elnöke elrendelheti az illetők tisztségből való felfüggesztését. Valamely kormánytag perbe fogása a tisztségéből való felfüggesztéssel jár. Az ítélkezésre a Legfelsőbb Ítélőtábla illetékes”.
Világos fogalmazás, és tekintve, hogy alkotmányos rangú büntetőeljárási jogszabályról van szó, ad litteram - stricto sensu jogértelmezést kell alkalmazni. Láthatjuk, hogy az idézett cikkelyben felsorolással állunk szemben, amelynek értelmében a három intézmény közül - Képviselőház, a Szenátus és Románia Elnöke - akármelyik kérheti a bűnvádi eljárás megindítását egy miniszter ellen. Egyik intézmény sem korlátozza vagy kondicionálja a másikat. Más feltétel nem szerepel a szövegben, és az illető cikkely semmiféleképpen nem írja elő, hogy más szabályok vonatkoznának azokra a miniszterekre, akik a bűnvádi eljárás megkezdésére vonatkozó kérés pillanatában egyben parlamenti képviselők is – lásd Năstase és Mitrea esetét. Más szóval, az Alkotmány sehol nem rendelkezik arról, hogy ilyen esetben kötelezően kellene kérni a Képviselőház jóváhagyását is. Ezenfelül, az Alkotmánybíróság a 2007. évi 1133. döntésével alkotmányellenesnek minősítette, és következésképpen hatályon kívül helyezte a miniszterek felellőségére vonatkozó 1999. évi 115. jogszabály 16. szakaszát, amely előírta, hogy amennyiben az államfő egy olyan miniszter ellen kéri a bűnvádi eljárás megindítását, aki egyben parlamenti képviselő vagy szenátor is, akkor ebben az esetben szükség van a Képviselőház, illetve a Szenátus jóváhagyására is. Eddig minden rendben is lenne, ámde most következik a bökkenő.
Az ügyészség kezdeményezésére, az államfő kérte a bűnvádi eljárás megindítását Năstase és Mitrea ellen. Ekkor lépett közbe a Képviselőház, beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, amiben kérte, hogy az állapítsa meg, hogy alkotmányos konfliktus áll fent, amelyben az ügyészség és az államfő megkerülve a Képviselőházat, bűnvádi eljárást kezdeményez olyan volt miniszterek ellen, akik jelenleg parlamenti képviselői mandátummal is rendelkeznek. A fentebb említett alkotmányos cikkely és Alkotmánybírósági döntés ellenére a Képviselőház úgy vélte, hogy ezen esetben a bűnvádi eljárást csakis az ő beleegyezésével lehet elindítani. És láss csodát, a beadvány nyitott fülekre talált az Alkotmánybíróságon. A taláros testület a 2008. évi 270. döntésével úgy határozott, hogy amennyiben a bűnvádi eljárás egy olyan jelenlegi vagy volt miniszter ellen irányul, aki egyben parlamenti képviselő vagy szenátor, akkor az ügyészségnek a Képviselőház, illetve a Szenátus jóváhagyását kell kérnie annak elindítására, ha pedig a bűnvádi eljárást egy olyan volt vagy jelenlegi miniszter ellen kezdeményezi, aki nem parlamenti képviselő vagy szenátor, akkor az államfőhöz kell fordulnia jóváhagyás végett. Ily módon az Alkotmánybíróság teljesen mellőzte az alkotmány 109. szakasza 2. bekezdésének ad litteram - stricto sensu jogértelmezését. Sőt, olyan feltételeket vezetett be, amelyek korábban nem léteztek, kiegészítvén az alkotmányt. Ezzel tulajdonképpen jogértelmezési hatáskörét meghaladta, és jogalkotói tevékenységet végzett. Mi több, következetlenségről is tanúságot tett, hiszen ezen döntésével alapvetően ellentmondott saját korábbi álláspontjának, amit a 2007. évi 1133. döntésben fogalmazott meg. Akkor ugyanis, éppen azért nyilvánította alkotmányellenesnek a miniszterek felellőségére vonatkozó 1999. évi 115. jogszabály 16. szakaszát, mert az kiegészítő, az alkotmányban nem szereplő, restriktív feltételeket tartalmazott a miniszterek elleni bűnvádi eljárás kezdeményezésére vonatkozólag.
A 2008. évi 270. döntését az Alkotmánybíróság főleg azzal támasztotta alá, hogy az alkotmány 71. szakaszának 2. bekezdése értelmében a parlamenti képviselői vagy szenátori mandátum nem összeférhetetlen a miniszteri tisztséggel. Furcsa ez az érvelés, hiszen olyan alkotmányos cikkelyek között létesít összefüggést, - nevezetesen a 109. szakasz 2. bekezdése és a 71. szakasz 2. bekezdése között - amelyek tulajdonképpen nélkülözik az ehhez szükséges racionális alapot. Milyen szerves köze lehet a parlamenti és miniszteri tisztségek együttes gyakorlását lehetővé tevő előírásnak a bűnvádi eljárás kezdeményezéséről szóló procedurális szabályhoz? Logikusan szemlélve a kérdést: nem sok.
Ezen döntésével az Alkotmánybíróság nem összefüggő cikkelyek értelmezéséből tartalmi alapot nélkülöző egybevágó következtetéseket vont le. A bűnvádi eljárás kapcsán mesterségesen különbséget tesz azon miniszterek között, akik egyben parlamenti képviselők is, és azok között, akik nem rendelkeznek képviselői mandátummal. Sem az eljárásjogi szabályok, sem az anyagi jog szempontjából ennek a ténynek semmilyen relevanciája nincs. Ezenfelül, mellett, hogy az alkotmányban nem létező feltételekkel korlátozza az államfőt, határokat szab a parlamentnek is a kormánnyal szembeni felülvizsgálási előjogának gyakorlását illetően. A döntés értelmében ezután a parlament nem kérheti a bűnvádi eljárás elindítását, olyan kormánytagok ellen, akik nem képviselők vagy szenátorok. Ezt a kompetenciát az Alkotmánybíróság kizárólag az államelnök hatáskörébe emelte. Sem jogi, de hosszútávon még politikai rációt sem fedezhetünk fel a döntés mögött, hiszen a jelenlegi feszült helyzet a parlament és az államfő között biztos nem tart örökké.
Ismerve a jelenlegi politikai helyzetet, természetesen nem lehet ex cathedra kijelenteni, hogy ne lennének politikai számítások az ügyészség azon döntése mögött, hogy az államfőhöz fordult jóváhagyásért a bűnvádi eljárás kezdeményezése végett, nem pedig a parlamenthez. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy Băsescu felfüggesztett minisztereket – akik nem voltak parlamenti képviselők vagy szenátorok – a tisztségükből, a bűnvádi eljárás megkezdését követően, és az ügyészség mai napig sem nyújtotta be a vádiratot a bíróságra. Az ügyészségi nyomozás évekig elhúzódhat anélkül, hogy a büntetőper a bírósági fázisba jutna. Jogalkotási szempontból ezt a kérdést kellene inkább orvosolni, és előírni, hogy az államfő nem függeszthet fel egy minisztert a bűnvádi eljárás megkezdését követően, jog szerint ez csak a perbe fogás után történjen meg.
Ezen lépésével az Alkotmánybíróság – még ha szándékában is lett volna – nem hozott egy olyan döntést, amellyel teljesen ki tudná küszöbölni a napi politikai helyzetből adódó esetleges feszültségeket az állam különböző hatóságai és intézményei között. Nincs tökéletes alkotmányos berendezkedés, nem lehet mindent pontosan előre kiszámítani, mivel az állam nem a fizika törvényei szerint működik, hanem a politikai vezetők komoly hatást fejtenek ki az intézményekre, megszemélyesítik őket habitusukkal és különböző érdekeikkel.
Ezzel szemben a „törvény őre” kissé a feje tetejére állította a jogállamiságot, sérült a hatalmi ágak elválasztásának elve, a parlament egyfajta bíróságként lépett fel, a taláros testület pedig a hátsó ajtón belekontárkodott a jogalkotói munkába.

Csoma Botond