Articol apărut în revista Provincia
Iniţiativa unor intelectuali ardeleni de a reforma structura administrativă a ţării prin crearea unor regiuni a generat o dispută aprigă atît la nivel politic cît şi în presă. Memorandumul transmis Parlamentului şi principalelor partide politice se doreşte a fi un document pragmatic a cărui idee de bază este delegarea unor competenţe legislative şi administrative unor consilii regionale, alcătuite la nivelul regiunilor de dezvoltare deja existente sau la cel al regiunilor istorice din România. În opinia semnatarilor Memorandumului, acest demers ar avea drept efect diminuarea corupţiei şi a birocraţiei existente la ora actuală şi ar conduce la o eficientizare a sistemului administrativ. Realizarea acestor deziderate ar înlesni şi aderarea României la U.E.
Reacţia actorilor politici şi a unor lideri de opinie a fost cel puţin bizară. Prin utilizarea unor calificative jignitoare la adresa semnatarilor, ei au eliminat din start posibilitatea unei abordări lucide şi lipsite de patimi. Ca şi cum dacă o persoană are o părere diferită privind organizarea statală sau administrativă a României trebuie să fie neapărat tîmpită sau, în cel mai bun caz, dubioasă, motivată de nişte interese oculte.
Această intoleranţă care se manifestă pe piaţa ideilor se bucură de o tradiţie bine înrădăcinată în mentalitatea autohtonă. Să ne amintim numai ce scandal s-a iscat în urma încercării unor istorici de a întroduce manuale alternative de istorie. Există nişte subiecte tabu în legătură cu care nu se poate iniţia o dezbatere publică. Dacă, totuşi, cineva încearcă să o facă, se consideră că a comis un sacrilegiu, fiind după aceea stigmatizat şi marginalizat. Această atitudine se manifestă mai ales cu privire la opiniile critice care vizează subiecte istorice sau de organizare statală şi care contravin punctelor de vedere majoritare din domeniul respectiv.
Această intoleranţă reprezintă, în parte, efectul unui spirit gregar, moştenit din perioada totalitară. În cadrul ei putem identifica de multe ori elemente de factură leninistă, precum: cine nu e cu noi este împotriva noastră. Prin astfel de metode se încearcă reprimarea oricărui spirit critic privind anumite subiecte bine deteminate. În această dispută se invocă de multe ori interesul naţional. Bineînţeles că numai acei inşi cunosc adevăratul interes naţional care se înfurie la auzul unor opinii diveregente, ceilalţi fiind, fie nişte rătăciţi, fie nişte intelectuali frustraţi care nu s-au realizat profesional şi acum vor să capteze atenţia marelui public, după cum amintea dl. Dâncu la o emisiune televizată. Desigur, merită adăugat că cele enunţate mai sus ţin şi de o cultură politică şi de un spirit civic care la noi sînt destul de firave.
Din păcate, la nivelul subconştientului colectiv, orice demers care are drept scop înfiinţarea unor noi entităţi administrative sau politice este identificat cu o iniţiativă care ar putea să afecteze integritatea teritorială a României. Desigur, se poate discuta dacă noile entităţi politice şi administrative propuse de memorandişti ar fi viabile sau nu. Se poate pune întrebarea dacă nu cumva aceste noi structuri ar spori corupţia şi birocraţia. Cum au spus-o şi semnatarii lui, acest Memorandum nu este bătut în cuie, prin lansarea lui s-a dorit numai iniţierea unei dezbateri publice în conformitate cu criteriile republicanismului care înseamnă guvernare cu consimţămîntul celor guvernaţi şi cu cele ale democraţiei participative. Cum era de aşteptat din partea unor actori ai scenei politice, reacţia a venit pe plan naţional. S-a dat alarma că această propunere va distruge unitatea naţională, rodul luptei seculare a românilor de pretutindeni. S-a spus că pentru realizarea idealului naţional al Marii Uniri au murit mii de români. Da, este perfect adevărat. Nu pot însă să concep că unii oameni politici nu pot să înţeleagă că o reformă a sistemului legislativ şi administrativ nu înseamnă implicit distrugerea unităţii naţionale şi sfîrtecarea României în entităţi teritoriale mai mici. Nu cred că cineva ar dori acest lucru. Această abordare falsă prin recurgerea la argumente de ordin istoric nu face altceva decît să diabolizeze orice iniţiativă care vizează anumite schimbări în structura statală a României. Distinşii oameni politici ar trebui să aibă atîta putere de judecată încît să fie capabili să facă distincţie între două chestiuni diferite. Numai că, prin fluturarea stindardului naţional, se poate înlătura într-o manieră extrem de eficientă orice discuţie privitoare la structura administrativă şi statală a ţării. De exemplu, se poate trece sub tăcere nemulţumirea unor judeţe manifestată în legătură cu sumele primite de la bugetul central al ţării, care sînt mult mai mici în raport cu sumele pe care aceste judeţe le-au vărsat la bugetul de stat. De asemenea, se poate pune botniţă acelora care se arată indignaţi de centralismul practicat de Bucureşti. Iată cum idealul unităţii naţionale a ajuns să reprezinte pentru unii oameni politici simple mijloace de manipulare a opiniei publice prin exaltarea unor pericole imaginare. Ar putea oare cineva să creadă că sistemul federal de organizare statală a Germaniei ar afecta cu ceva unitatea naţională a germanilor?
O altă nedumerire a fost exprimată de dl. Adrian Păunescu, căruia nu-i venea să creadă că anumite persoane, în Transilvania de exemplu, pot avea o identitate regională transetnică. Structura identitară a unei persoane are mai multe niveluri. Este posibil ca la un anumit nivel o persoană să aibă o identitate regională lipsită de baze etnice, acest fapt neînsemnînd desigur renunţarea la identitatea fundamentată pe elemente etnice sau naţionale. Cele două identităţi pot să coexiste. Nu mi se pare incredibil ca un român sau maghiar din Transilvania cu o conştiinţă naţională bine definită să aibă şi o identitate transilvană transetnică. Această identiate transilvană ar putea contribui la ameliorarea relaţiilor interetnice şi la sporirea încrederii reciproce. În pofida unor opinii contrare, am convingerea că o astfel de identitate transilvană nu ar îmbrăca forma unui orgoliu excesiv îndreptat împotriva românilor din restul ţării.
Destinatarii principali ai Memorandumului au fost partidele politice, care, în marea lor majoritate, mai puţin UDMR-ul, au exprimat opinii ostile. Ele nu vor adopta o altă poziţie pînă cînd prin exaltarea unor slogane patriotarde se pot cîştiga voturi importante. În acest sens ar fi util ca iniţiative de acest gen să fie adresate în primul rînd electoratului. Societatea civilă ar putea să aibă un rol important în acest demers. În acest fel, cetăţenii României s-ar putea pronunţa asupra oportunităţii unei astfel de iniţiative. Totodată, aceasta este singura modalitate prin care s-ar putea exercita o presiune asupra elitei politice să adopte o poziţie mai rezonabilă în legătură cu această chestiune. Abordarea Articolului 1 din Constituţie privind caracterul naţional şi unitar al statului român de către unii semnatari ai Memorandumului, făcută prin declaraţii ulterioare, reprezintă o greşeală, pentru că creează anumite confuzii privind intenţia memorandiştilor. Această problematică ar trebui tratată în cadrul unui demers distinct.
Cunoscînd climatul politic şi civic autohton, ne putem aştepta în continuare la reacţii agresive. Văzînd îngîmfarea guvernanţilor, nu pot însă să nu mă întreb: oare Dl. Năstase este aşa de sigur că lista rătăciţilor nu se va îngroşa?
Csoma Botond
CSOMA Botond absolvent al Facultăţii de Studii Europene şi al Facultăţii de Drept a Universităţii Babeş-Bolyai. Şi-a obţinut masteratul în drepturile omului la Universitatea Central-Europeană de la Budapesta. A publicat diferite articole despre probleme interetnice în diferite reviste, dintre care: Reflexii asupra emigrării (2001), Legea privind maghiarii din ţările vecine (2001), Vigilenţă naţională (2001), Politika és/vagy szabadság [Politică şi/sau etică] (2001)..
2010. május 31., hétfő
2010. május 30., vasárnap
O carte în dezbatere
Articol apărut în Revista Provincia
Lipsa analizei lucide care îşi face simţită prezenţa cu desăvîrşire în peisajul politic autohton a apărut şi în mediile intelectuale. Cartea domnului Patapievici, intitulată Omul recent, a determinat un război total, presărat cu acuze de ordin personal din care reiese că autorul este un narcisist, iar prin publicarea acestei cărţi n-a avut alte intenţii decît să atragă asupra lui atenţia opiniei publice, simţindu-se marginalizat şi uitat după schimbările politice survenite în anul 2000 (aceeastă luptă a fost prezentată amănunţit de dl. Al. Cistelecan în nr. 3-4 al Provinciei). Desigur, în acest vacarm general, cu excepţiile de rigoare (de exemplu, excelentul articol analitic publicat de dl. Andrei Cornea în revista 22, intitulat Se poate combate relativismul postmodern?), n-au lipsit pornirile dure, maniheiste, de tip iacobin, cele care împart lumea în categoria celor buni şi a celor răi. Potrivit adepţilor acestei viziuni, dacă exprimi anumite critici cu privire la revendicările unei minorităţi, la politica occidentală sau la unele efecte eventual nefaste ale postmodernismului radical eşti, fără urmă de dubiu, nu-i aşa?, un antiminoritar care nu acceptă diversitatea, unul care manifestă tendinţe spre universalizare şi omogenizare, un antioccidental şi, nu în ultimul rînd, un reacţionar periculos care nu vrea sau nu poate să înţeleagă necesităţile mentale şi politice cu caracter profilactic ale prezentului.
Această abordare strict ideologică şi dogmatică a unei probleme naşte o aporie la nivelul orizontului de deschidere în privinţa alterităţii analizei particulare. Dar, în acelaşi timp, ea prezintă avantaje indiscutabile pentru promotorii ei. Cel căruia i se administrează stigmatul de reacţionar, antioccidental sau antiminoritar poate fi redus la tăcere şi supus oprobiului public într-un mod foarte eficient, nemaifiind necesară analiza punctelor de vedere exprimate de persoana vizată. Dacă am dori construirea unui raport de cauzalitate în cazul acestui demers, cred că am putea identifica un fenomen cauză sub forma unei intenţii frauduloase de marginalizare a preopinentului, urmat de un efect generator de superficialitate cu importante consecinţe de factură simplistă. Un caz notoriu de intoleranţă dogmatică s-a produs în Franţa postbelică, atunci cînd majoritatea intelectualităţii, chiar şi scriitorii catolici, fascinaţi de aportul adus de Uniunea Sovietică la victoria finală asupra Germaniei naziste, s-a raliat ideii care decreta că o persoană nu putea să aibă simultan atît convingeri anticomuniste, cît şi antifasciste, ceea ce însemna implicit că dacă cineva s-a declarat anticomunist a fost automat etichetat drept fascist. Această opinie care denotă o oarecare îngustime de discernămînt a intelectualităţii franceze - viziune denunţată atît de Raymond Aron, cît şi de François Furet - a contribuit din plin la eficienţa progapandei sovietice, care avea drept scop crearea de fascişti imaginari, precum de Gaulle, Adenauer sau chiar generalul şi viitorul preşedinte american Eisenhower.
Cartea în cauză procedează la abordarea unei game variate de subiecte profunde, între care aş putea enumera, cu titlu exemplificativ, urmările dispariţiei lui Dumnezeu din cadrul judecăţilor de valoare emise în era modernă şi în cea postmodernă, efectele muliculturalismului, ale corectitudinii politice şi cele ale feminismului, toate fiind considerate de către autor produse ale postmodernismului, sau consecinţele unei anumite superficialităţi prezente în gîndirea academică contemporană.
În privinţa unei imagini de asamblu asupra metodei adoptate de către autor în vederea unei analize temeinice a modenităţii şi efectelor ei, cea mai bună descriere a cărţii o dă chiar subtitlul ei: critică a modernităţii din perspectiva întrebării: ce se pierde atunci cînd ceva se cîştigă? Ca o impresie personală, după lectura acestei cărţi nu mi se pare că dl. Patapievici ar fi un tradiţionalist întîrziat sau un romantic frustrat de genul celor din perioada interbelică. Este falsă ideea că argumentele şi citatele prezentate ar invita la un misticism periculos care ar putea genera atitudini favorabile unei mentalităţi de extremă dreaptă, similară unei perioade de tristă amintire. Autorul nu propune o alternativă la modernitate. Cu alte cuvinte, acceptă regulile jocului democratic. În unele aspecte ale postmodernismului radical vede chiar o tendinţă de limitare a gîndirii libere neîncadrată idelogic, aceasta din urmă fiind o condiţie necesară realizării democraţiei absolute. Dar de multe ori ajunge la concluzii eronate - asupra unora dintre acestea voi face referire în cele ce urmează - generate, şi la el, tot de un dogmatism, dar în acest caz de factură religioasă.
La întrebarea dacă putem să nu fim moderni, răspunsul autorului este un nu categoric1. Dilema ridicată nu se referă la contestarea modernităţii în sine, ci la evaluarea ei. Efectul negativ îl constituie faptul că modernitatea este privită ca o substanţă şi nu ca instrument utilizat în vederea găsirii unui modus vivendi. Mai mult de atît, postmodernismul radical a ajuns să fie un crez, un fel de religie seculară cu precepte dogmatice proprii, printre care putem enumera: absenţa unei realităţi esenţiale, totul este relativ, altfel spus, adevărul nu poate fi deosebit de ceea ce este fals, iar modernitatea este epuizată. Aceasta înseamnă că trebuie construită o structură nouă care să corespundă noilor provocări ale vieţii.
Modernitatea care şi-a depăşit condiţia tehnică şi utilitară trebuie să fie substituită, spune Patapievici, cu o cultură a discernămîntului. Numai că, în opinia dînsului, discernămîntul nu poate fi decît de factură divină. Aceasta înseamnă că un ateu este incapabil de un discernămînt care să-i permită să facă distincţie între ceea ce este bine şi ceea ce este rău sau nu este în stare ca, pe calea discernămîntului, să-şi dea seama că o anumită chestiune este o aberaţie crasă ce excede într-o mare măsură nevoile utilitare şi spirituale ale vieţii. Nu cred că postmodernismul radical şi uneori chiar aberant poate fi combătut numai dintr-o perspectivă religioasă.
Un alt exemplu de argumentare care ridică multe semne de întrebare - identificat şi de către dl. Andrei Cornea - este poziţia lui Patapievici faţă de problema individualismului. Individualismul nu poate fi consecvent justificat adoptînd o filosofie atee. Singura consecinţă logică a filosofiilor politice atee este regimul politic colectivist. Implicîndu-se şi justificîndu-se reciproc, ateismul şi colectivismul sînt unul premisa consecinţelor celuilalt. Concluzie falsă, pentru că, de-a lungul istoriei, de foarte multe ori colectivismul a fost justificat cu ajutorul religiei, iar foarte mulţi dintre adepţii individualismului au fost atei convinşi. Nu ştiu în ce măsură poate oferi creştinismul un spaţiu de afirmare favorabil individualismului. Indiscutabil, mîntuirea este un act individual prin excelenţă. În schimb, morala creştină generează mai mult o solidaritate interumană de natură comunitară care exclude oarecum influenţa valorilor individuale. Această intransigenţă fundamentală este consecinţa faptului că autorul a preferat, în ceea ce priveşte critica relativismului radical, metoda care face apel la metafizică faţă de cea care adoptă criterii de ordin procedural, propusă de John Rawls sau Jurgen Habermas. Prin utilizarea transcendenţei metafizice s-a diminuat capacitatea raţiunii de a respinge sofistica postmodernă, neconvingînd decît pe cei convinşi4.
Principiul modernităţii: - Gott ist tot - a provocat, în opinia lui Patapievici, o schimbare în ierarhia valorilor. Locul ierarhiei stabile de sus în jos a fost preluat de o construcţie orizontală unde valorile se află într-o mişcare şi metamorfoză perpetuă. Ar fi interesant de ştiut dacă această alunecare spre orizontală s-ar fi produs dacă principiul- Gott ist tot - n-ar fi apărut pe tărîmul ideilor. Consider că nici această transformare din ierarhia valorilor nu se poate reduce numai la o motivaţie de ordin metafizic.
Ca o caracteristică generală a acestei cărţi am putea aminti critica vehementă a viziunii ideologice asupra lumii, care este neagră sau albă, şi, totodată, critica unor mişcări şi curente care tind să devină un soi de l'art pour l'art cu valenţe deosebit de periculoase pe plan mental. Temporalitatea a ajuns singurul punct de referinţă şi în funcţie de ea sînt emise judecăţile de valoare. Putem să reflectăm asupra consecinţelor faptului că în anumite medii orice este acceptat numai pentru că este nou, fără a se proceda la o analiză temeinică a lucrului în sine. Tradiţia a ajuns să reprezinte ceva absolut negativ, orice referire la ea atrage automat stigmatul de învechit, reacţionar, pentru că, nu-i aşa, ceea ce este vechi este neapărat rău şi determină suspiciuni. Identificarea tradiţiei cu tradiţionalismul reprezintă unul din clişeele primitive ale postmodernismului agresiv. Progresul a ajuns să constituie o valoare în sine. Progresiştii vor să pară nişte cîrmuitori atotştiutori ai lumii care trebuie să lumineze �oporul�pentru ca acesta din urmă să nu cadă cumva în capcanele reacţiunii. Cea mai eficientă modalitate de realizare a progresului este, după cum putem vedea de multe ori, diabolizarea aceluia care a cutezat să ridice anumite obiecţii în legătură cu anumite valori impuse în numele progresului5.
Nu ideea progresului ca atare care, în planul discursului politic, a luat forma corectitudinii politice, este iritantă, ci modalitatea în care se încearcă constituirea grupurilor de sprijin. Anumite cercuri pur şi simplu şi-au arogat dreptul exclusiv de a promova un tip de comportament social care nu acceptă nici o alternativă. Egalitarismul propagat de ideologia corectitudinii politice este dezirabil numai în măsura în care vine în întîmpinarea dificultăţilor reale existente în corpul social şi nu reprezintă un mijloc facil de dictat socio-politic utilizat în vederea marginalizării. Dacă o anumită tradiţie privită în individualitatea ei are efecte negative pe plan social, în sensul că anumite persoane au de suferit de pe urma ei, este de dorit înlăturarea ei, dar nu prin marginalizare, ci prin utilizarea dialogului, şi nu pentru că este vorba despre o tradiţie, ci pentru că reprezintă un factor generator de suferinţă. De la această formă menţionată este un drum lung şi anevoios pînă la războiul total împotriva oricărei tradiţii.
Corectitudinea politică ajunsă la cote aberante, poate fi combătută cel mai bine pe calea discernămîntului critic. Un stupefiant exemplu de corectitudine politică este cules de Murray Rothbard: Cînd unul dintre membrii Curţii Supreme de Justiţie propus de preşedintele Nixon a fost socotit - în derîdere - mediocru, senatorul republican Roman Hruska din Nebraska s-a întrebat de ce n-ar avea oamenii mediocri din America dreptul de a fi reprezentaţi la Curtea Supremă. Intr-adevăr, de ce oare minoritatea, să zicem, a idioţilor (gîndită ca o grupare sociologic construită pornind de la o formă specială de handicap), nu ar putea fi reprezentată, potrivit cotei sale demografice, în toate instituţiile unei societăţi decente, aşa cum e văzută aceasta de vizionarii corectitudinii politice? Putem reflecta, desigur, dacă nu cumva exemplul de mai sus ne conduce la următoarea concluzie: corectitudinea politică este, în fond, alianţa dintre un filistinism care caută să-şi mascheze filistinismul prin îmbrăţişarea cauzelor progresiste şi un activism social care caută să niveleze umanitatea pretinzînd că încurajează diversitatea. Din punctul de vedere al raţiunii analitice, schema prezentată mai sus, cred eu, poate fi considerată plauzibilă. Oare ar putea cineva să creadă că numirea unui judecător mediocru la Curtea Supremă a Statelor Unite este chiar necesară înfăptuirii binelui social? Ne putem întreba pe bună dreptate ce este mai important: ca mediocritatea să nu constituie un impediment profesional sau funcţionarea eficientă a sistemului judiciar. Numai că, potrivit teoriilor progresiste denumite anything goes este indecent să stabileşti ierarhii şi judecăţi de valoare care pun accentul pe superioritate. Problemele intervin numai atunci cînd împotriva corectitudinii politice în ansamblu se clădeşte următoarea structură de argumentaţie: de vreme ce religiile sînt spiritual superioare înrădăcinărilor identitare (care sînt simple concreţiuni istorice contingente respectabile în cel mai bun caz, dar nu superioare, în sens spiritual) ori raselor(care nu sînt decît înrădăcinări genetice materiale), atunci protecţia cea mai înaltă ar trebui adusă numai religiilor. Cum protecţia corectitudinii politice nu se aplică religiilor, cu atît mai puţin ar trebui aplicată corectitudinea politică lucrurilor vădit inferioare, adică raselor şi etniilor. Din citatul anterior răzbate o abordare unilaterală, aceasta fiind consecinţa dogmatismului religios de care pomeneam.
Atrofierea spiritului critic are drept urmare apariţia fenomenului de spălare a creierului. Spălarea creierului naşte radicalisme absurde lipsite de înrădăcinări în fundalul vieţii cotidiene, promovînd îndoctrinarea ideologică. Corectitudinea politică recentă susţine principiul amintirilor recuperate, ceea ce înseamnă că: dacă sînteţi incapabil să vă amintiţi de o presiune caracteristică (abuzului sexual), dar aveţi vaga impresie că ceva de felul acesta s-a petrecut, înseamnă că abuzul sexual a avut loc. Acuzaţiile de abuz sexual aduse de copiii deveniţi adulţi părinţilor deveniţi bătrîni s-au transformat într-un adevărat şi terifiant flagel, de la 0,16 milioane în 1967, la 1,7 milioane în 1985, din aceste cazuri, chiar potrivit statisticilor oficiale, 65% nu au nici o bază reală. Un exemplu elocvent a ceea ce înseamnă spălare de creier şi îndoctrinare ideologică ni-l dă chiar autorul: familia elveţiano-americană Wutrich locuia la Pine Drive Colorado. În 25 mai 1999, băieţelul Raoul se află împreună cu surioara lui de 5 ani în curte. La un moment dat o ajută să-şi dea jos chiloţeii ca să o pună să facă pipi (este ceea ce spune bunica copiilor aflată acolo). De la 25 de metri, o vecină bine îndoctrinată de teoriile despre incestul infantil şi abuzul sexual masculin vede scena şi denunţă imediat ceea ce îşi imaginează că vede, direct la poliţie. Poliţia înregistrează cazul la rubrica incest deosebit de grav. În 30 august, la zece jumătate noaptea, o echipă formată din şase şerifi înarmaţi descind acasă la familia Wutrich şi îl arestează pe Raoul. Îl ridică pe sus, în cătuşe, învelit într-o pătură şi desculţ. Copilul este dus la puşcărie. Va împlini 11 ani în detenţie. Ca să-şi protejeze ceilalţi copii, familia elveţiano-americană se refugiează în Elveţia, care, ca stat, cere încetarea aberantei acţiuni judiciare împotriva micuţului Raoul. Interpelată, purtătoarea de cuvînt a procurorului districtual califică acţiunea împotriva băieţelului de 10 ani ca fiind o procedură cu totul obişnuită, iar cazul împotriva acestuia extrem de solid. În acest caz, aberaţia se retrage în favoarea tragicului.
Sînt întru totul de acord cu autorul că pierderea de teren a discernămîntului se manifestă şi în unele medii academice. Foarte multe cărţi scrise de profesori universitari nu sînt altceva decît simple înşiruiri de citate. Poate că la noi acest fenomen este şi mai pregnant şi îşi face prezenţa uneori şi în formă de plagiat, nu atît din cauza progresului, ci mai degrabă din cauza incompetenţei. Multe lucrări au un caracter descriptiv, prezentînd doar datele problemei, după care urmează un punct mare. Oricît am răsfoi aceste cărţi, ar fi foarte greu să descoperim o viziune personală sau o analiză critică a celor prezentate. Fără a vrea să diminuez meritul specialiştilor în aprofundarea unui domeniu bine definit şi să ridic în slăvi cunoaşterea bazată numai pe raţiune şi viziune, nu pot să nu observ, odată cu Patapievici, o gîndire limitată în cazul multor specialişti, limitare care se datorează, într-o bună măsură, lipsei de cultură generală şi mediocrităţii.
Extremismul intelectual reprezintă un factor de influenţă în multe dintre elementele postmodernismului. Mişcarea feministă care, la origine, a fost concepută în vederea realizării egalităţii în drepturi a femeilor cu bărbaţii, iar după aceea în vederea combaterii unor dezavantaje ce decurgeau din prejudecăţi primitive, rezultate din percepţia publică a femeilor, s-a metamorfozat, în variantele sale radicale, într-o formă de viaţă militantă. Se propagă negarea şi ruperea totală a contactului cu orice activitate care în trecut era considerată, datorită unei mentalităţi rigide şi patriarhale, în sarcina exclusivă a femeii. Să luăm un exemplu banal. În trecut, şi de multe ori şi în prezent, în anumite cercuri, s-a acceptat, ca regulă generală, că gătitul casnic este datoria exclusivă a femeii. Drept răspuns, feminismul radical susţine că orice reîntoarcere în bucătărie, chiar dacă sarcinile sînt împărţite cu bărbatul, este sub demnitatea femeii şi, în fond, reprezintă o nouă tendinţă de subjugare a femeii, un atac la adresa feminităţii. Absurditatea radicalismelor de acest tip este şi mai evidentă cînd militantismul ajunge să facă presiuni asupra sentimentelor de iubire. Claude Habib relatează cazul unei studente bine impregnate de noile gender studies, care, studiind la universitate romanul Le Rouge et le Noir al lui Stendhal, a exclamat despre madame de Renal: ce vacă. Fireşte, potrivit noilor prejudecăţi care decurg din principiul fundamental al feminismului genul este o invenţie a raporturilor de putere, iar doamna de Renal nu avea educaţia idelogică a feministelor eliberate şi, deci, modul în care eroina lui Stendhal îşi trăia iubirea nu mai poate în nici un fel constitui pentru noi un exemplu al suferinţelor eterne ale iubirii, ci eventual, numai o ilustrare a prostiei acelor femei din trecut care ignorau feminismul feminităţii lor.
O altă problemă ridicată de Patapievici este cea a minorităţilor. Sînt de acord că ceva nu poate fi adevărat numai pentru simplul fapt că a fost afirmat de un minoritar. După cum tot o aberaţie mi se pare şi mentalitatea conform căreia dacă cineva ridică anumite obiecţii faţă de doleanţele unui minoritar el devine automat reacţionar şi, implicit, antiminoritar. Fireşte, nu pot să accept nici o eventuală justificare psiho-socială sau morală a atrocităţilor comise de albanezii din Kosovo13. Consider că acele crime sînt la fel de grave ca şi cele comise de sîrbi. Nici statutul de oprimat, nici cel de minoritar nu poate justifica comiterea unui omor asupra unui om nevinovat. Nu se poate accepta o relativizare a crimei în funcţie de cine a comis-o. Nu pot să subscriu însă la ideea că naţionalismul etnic al recenţilor reprezintă într-adevăr o reîntoarcere la ideologiile de dreapta, dar nu a frustraţilor marilor puteri, ci a stîngii radicale, care caută să folosească puterea centrală a statului asupra unor enclave puternic ideologizate asupra cărora îşi impune dominaţia în numele politicii multiculturale şi al autonomiei, pretinzînd în acelaşi timp solide stipendii de asistenţă. După părerea mea menirea politică a multiculturalismului este de a detensiona relaţiile interculturale prin înlăturarea ierarhiilor între diferitele culturi. Într-adevăr, multiculturalismul poate fi periculos dacă reprezintă o faţadă pentru înfăptuirea segregaţionismului etnic. Dar nu cred că ar avea consecinţe nefaste în cazul în care ar fi utilizat în vederea promovării unor drepturi legitime ale minorităţilor etnice. Legitim poate fi considerat, de exemplu, dreptul minorităţilor etnice de a învăţa în limba maternă la toate nivelurile, în instituţii în a căror conducere sînt reprezentate în egală măsură şi interesele minoritarilor. Dezideratul de a înfiinţa instituţii de învăţămînt în care să studieze numai persoanele aparţinînd unei minorităţi este discutabil. Bineînţeles că se poate face apel la tradiţie şi putem afirma că avînd în vedere faptul că o anumită minoritate etnică, în trecut, a dispus de o instituţie proprie de învăţămînt este îndreptăţită să aibă şi în prezent o asemenea instituţie. Întrebarea este dacă, în acest caz particular, tradiţia serveşte interesele actuale ale minorităţii respective. Am convingerea că înfiinţarea de instituţii de învăţămînt separate numai pentru o minoritate nu are nici o influenţă asupra calităţii procesului de studiu. Cu alte cuvinte calitatea nu se va îmbunătăţii datorită separării. Desigur, în cazul instituţiilor de învăţămînt mixte, în vederea realizării unei situaţii echitabile, este necesar ca majoritarii să acorde minorităţilor dreptul de a fi reprezentaţi în structurile de conducere şi decizionale.
Este adevărat că putem observa un anumit naţionalism etnic la anumite minorităţi. Nu doresc să absolv minorităţile de orice vină şi să relativizez naţionalismul, dar, analizînd problema mai atent, putem spune că naţionalismul minoritar s-a manifestat de multe ori ca răspuns la naţionalismul majoritar cu tendinţe omogenizatoare. Scurt spus, a apărut ca un naţionalism aflat în defensivă. Mai mult de atît, cred că acest naţionalism constituie efectul direct al idealului politic al naţiunii. Naţiunea politică, introdusă în gîndirea politică de către Revoluţia Franceză, a transpus absolutismul existent în privinţa minorităţilor etnice în perioada ancien régime în era postrevoluţionară. Naţiunea politicăa fost tot o construcţie umană,care a avut drept scop asimilarea minorităţilor în vederea făuririi unei naţiuni omogene. Retorica liberală contemporană susţine că naţiunea politică luată în ansamblu are un efect integrator, pentru că este liberă de orice element etnic, bazîndu-se pe cetăţenie şi stat. Datorită acestui fapt ar fi de dorit ca ea să prevaleze asupra concepţiei de naţiune culturală, care pune accentul pe factorii de natură etnică şi, din această cauză, generează conflicte, fragmentînd unitatea naţiunilor politice. Ideologii naţiunii politice dau drept exemplu pentru susţinerea tezei lor spaţiul iugoslav. Făcînd abstracţie de particularităţile acelei situaţii, ei proiectează pericolul potenţial al unor asemenea conflicte asupra altor regiuni. Teza, care susţine dispariţia elementului etnic din cadrul naţiunii politice, este absolut falsă. Prin coagularea acestei concepţii de naţiune s-a reuşit instituţionalizarea eficientă a etnicismului. Astfel a fost instaurată preeminenţa juridică a unei etnii asupra alteia. Cetăţenia şi statul, cele două elemente de bază ale conceptului de naţiune politică, conţin referiri exprese la elemente de ordin etnic: stat român, francez, ungar sau cetăţean: român, francez, ungur etc. Limba oficială a statului compus din naţiunea politică, de exemplu: franceza, româna, sau maghiara etc., este bine înrădăcinată etnic. Consider că viziunea politică asupra naţiunii reprezintă o sursă clară de tensiune cînd este întrebuinţată în scopul de a limita drepturile minorităţilor. Generează frustrări deoarece stabileşte, cu ajutorul mecanismelor juridice, ierarhii discreţionare între diferite elemente etnice.
Citind cartea, am ajuns la concluzia că o critică a relativismului postmodern radical nu poate porni de la postulate metafizice, deoarece generează dogmatisme şi autorul însuşi cade în capcana fundamentalismului ideologic, intransigent, împotriva căruia se pronunţă în carte. Relativismul radical se poate combate mult mai eficient prin identificarea contradicţiilor intrinseci, ceea ce şi face autorul, doar că nu în mod constant. Un exemplu elocvent este argumentaţia: nu poţi apăra drepturile omului de pe poziţii relativiste. Dacă spui că sînt universale, atunci nu mai eşti relativist. Dacă spui că nu sînt, atunci cu ce drept le pretinzi altora, care le refuză? Pentru că eşti puternic? Dar atunci nu mai sînt drepturi, ci constrîngeri. Pentru că ai dreptate? Dar cum poţi avea dreptate, dacă eşti relativist?
Csoma Botond
Note
1 H.-R. Patapievici, Omul recent, Bucureşti, Editura Humanitas, 2002, p. 455.
2 Andrei Cornea, Se poate combate relativismul postmodern?, în. 22, 5-11 martie 2002.
3 H.-R. Patapievici, Op. cit., p. 395.
4 Andrei Cornea, art. cit.
5 H.-R. Patapievici, Op. cit., p. 308.
6 Ibidem, p. 313.
7 Ibidem, p. 365.
8 Ibidem, p. 364.
9 Ellen Bass, Laura Davis, The Courage to Heel, 1998, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 315.
10 Pamela Freyd, directoare la False Memory Syndrome Foundation, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 315.
11 Stefan Simons Moralische Panik. Drakonische Strafverfolgung: Wegen, schweren Insetz sitz ein elfjahriger Schweizer Junge seit über sechs Wochen in Colorado hinter Gittern, Der Spiegel 42/1999, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 316.
12 H.-R. Patapievici, op. cit., p. 93.
13 Ibidem, p. 317.
14 Ibidem, p. 338.
15 Ibidem, p. 337.
16 Ibidem, p. 400.
CSOMA Botond absolvent al Facultăţii de Studii Europene şi al Facultăţii de Drept a Universităţii Babeş-Bolyai. Şi-a obţinut masteratul în drepturile omului la Universitatea Central-Europeană de la Budapesta. A publicat diferite articole despre probleme interetnice în diferite reviste, dintre care: Reflexii asupra emigrării (2001), Legea privind maghiarii din ţările vecine (2001), Vigilenţă naţională (2001), Politika és/vagy szabadság [Politică şi/sau etică] (2001)..
Lipsa analizei lucide care îşi face simţită prezenţa cu desăvîrşire în peisajul politic autohton a apărut şi în mediile intelectuale. Cartea domnului Patapievici, intitulată Omul recent, a determinat un război total, presărat cu acuze de ordin personal din care reiese că autorul este un narcisist, iar prin publicarea acestei cărţi n-a avut alte intenţii decît să atragă asupra lui atenţia opiniei publice, simţindu-se marginalizat şi uitat după schimbările politice survenite în anul 2000 (aceeastă luptă a fost prezentată amănunţit de dl. Al. Cistelecan în nr. 3-4 al Provinciei). Desigur, în acest vacarm general, cu excepţiile de rigoare (de exemplu, excelentul articol analitic publicat de dl. Andrei Cornea în revista 22, intitulat Se poate combate relativismul postmodern?), n-au lipsit pornirile dure, maniheiste, de tip iacobin, cele care împart lumea în categoria celor buni şi a celor răi. Potrivit adepţilor acestei viziuni, dacă exprimi anumite critici cu privire la revendicările unei minorităţi, la politica occidentală sau la unele efecte eventual nefaste ale postmodernismului radical eşti, fără urmă de dubiu, nu-i aşa?, un antiminoritar care nu acceptă diversitatea, unul care manifestă tendinţe spre universalizare şi omogenizare, un antioccidental şi, nu în ultimul rînd, un reacţionar periculos care nu vrea sau nu poate să înţeleagă necesităţile mentale şi politice cu caracter profilactic ale prezentului.
Această abordare strict ideologică şi dogmatică a unei probleme naşte o aporie la nivelul orizontului de deschidere în privinţa alterităţii analizei particulare. Dar, în acelaşi timp, ea prezintă avantaje indiscutabile pentru promotorii ei. Cel căruia i se administrează stigmatul de reacţionar, antioccidental sau antiminoritar poate fi redus la tăcere şi supus oprobiului public într-un mod foarte eficient, nemaifiind necesară analiza punctelor de vedere exprimate de persoana vizată. Dacă am dori construirea unui raport de cauzalitate în cazul acestui demers, cred că am putea identifica un fenomen cauză sub forma unei intenţii frauduloase de marginalizare a preopinentului, urmat de un efect generator de superficialitate cu importante consecinţe de factură simplistă. Un caz notoriu de intoleranţă dogmatică s-a produs în Franţa postbelică, atunci cînd majoritatea intelectualităţii, chiar şi scriitorii catolici, fascinaţi de aportul adus de Uniunea Sovietică la victoria finală asupra Germaniei naziste, s-a raliat ideii care decreta că o persoană nu putea să aibă simultan atît convingeri anticomuniste, cît şi antifasciste, ceea ce însemna implicit că dacă cineva s-a declarat anticomunist a fost automat etichetat drept fascist. Această opinie care denotă o oarecare îngustime de discernămînt a intelectualităţii franceze - viziune denunţată atît de Raymond Aron, cît şi de François Furet - a contribuit din plin la eficienţa progapandei sovietice, care avea drept scop crearea de fascişti imaginari, precum de Gaulle, Adenauer sau chiar generalul şi viitorul preşedinte american Eisenhower.
Cartea în cauză procedează la abordarea unei game variate de subiecte profunde, între care aş putea enumera, cu titlu exemplificativ, urmările dispariţiei lui Dumnezeu din cadrul judecăţilor de valoare emise în era modernă şi în cea postmodernă, efectele muliculturalismului, ale corectitudinii politice şi cele ale feminismului, toate fiind considerate de către autor produse ale postmodernismului, sau consecinţele unei anumite superficialităţi prezente în gîndirea academică contemporană.
În privinţa unei imagini de asamblu asupra metodei adoptate de către autor în vederea unei analize temeinice a modenităţii şi efectelor ei, cea mai bună descriere a cărţii o dă chiar subtitlul ei: critică a modernităţii din perspectiva întrebării: ce se pierde atunci cînd ceva se cîştigă? Ca o impresie personală, după lectura acestei cărţi nu mi se pare că dl. Patapievici ar fi un tradiţionalist întîrziat sau un romantic frustrat de genul celor din perioada interbelică. Este falsă ideea că argumentele şi citatele prezentate ar invita la un misticism periculos care ar putea genera atitudini favorabile unei mentalităţi de extremă dreaptă, similară unei perioade de tristă amintire. Autorul nu propune o alternativă la modernitate. Cu alte cuvinte, acceptă regulile jocului democratic. În unele aspecte ale postmodernismului radical vede chiar o tendinţă de limitare a gîndirii libere neîncadrată idelogic, aceasta din urmă fiind o condiţie necesară realizării democraţiei absolute. Dar de multe ori ajunge la concluzii eronate - asupra unora dintre acestea voi face referire în cele ce urmează - generate, şi la el, tot de un dogmatism, dar în acest caz de factură religioasă.
La întrebarea dacă putem să nu fim moderni, răspunsul autorului este un nu categoric1. Dilema ridicată nu se referă la contestarea modernităţii în sine, ci la evaluarea ei. Efectul negativ îl constituie faptul că modernitatea este privită ca o substanţă şi nu ca instrument utilizat în vederea găsirii unui modus vivendi. Mai mult de atît, postmodernismul radical a ajuns să fie un crez, un fel de religie seculară cu precepte dogmatice proprii, printre care putem enumera: absenţa unei realităţi esenţiale, totul este relativ, altfel spus, adevărul nu poate fi deosebit de ceea ce este fals, iar modernitatea este epuizată. Aceasta înseamnă că trebuie construită o structură nouă care să corespundă noilor provocări ale vieţii.
Modernitatea care şi-a depăşit condiţia tehnică şi utilitară trebuie să fie substituită, spune Patapievici, cu o cultură a discernămîntului. Numai că, în opinia dînsului, discernămîntul nu poate fi decît de factură divină. Aceasta înseamnă că un ateu este incapabil de un discernămînt care să-i permită să facă distincţie între ceea ce este bine şi ceea ce este rău sau nu este în stare ca, pe calea discernămîntului, să-şi dea seama că o anumită chestiune este o aberaţie crasă ce excede într-o mare măsură nevoile utilitare şi spirituale ale vieţii. Nu cred că postmodernismul radical şi uneori chiar aberant poate fi combătut numai dintr-o perspectivă religioasă.
Un alt exemplu de argumentare care ridică multe semne de întrebare - identificat şi de către dl. Andrei Cornea - este poziţia lui Patapievici faţă de problema individualismului. Individualismul nu poate fi consecvent justificat adoptînd o filosofie atee. Singura consecinţă logică a filosofiilor politice atee este regimul politic colectivist. Implicîndu-se şi justificîndu-se reciproc, ateismul şi colectivismul sînt unul premisa consecinţelor celuilalt. Concluzie falsă, pentru că, de-a lungul istoriei, de foarte multe ori colectivismul a fost justificat cu ajutorul religiei, iar foarte mulţi dintre adepţii individualismului au fost atei convinşi. Nu ştiu în ce măsură poate oferi creştinismul un spaţiu de afirmare favorabil individualismului. Indiscutabil, mîntuirea este un act individual prin excelenţă. În schimb, morala creştină generează mai mult o solidaritate interumană de natură comunitară care exclude oarecum influenţa valorilor individuale. Această intransigenţă fundamentală este consecinţa faptului că autorul a preferat, în ceea ce priveşte critica relativismului radical, metoda care face apel la metafizică faţă de cea care adoptă criterii de ordin procedural, propusă de John Rawls sau Jurgen Habermas. Prin utilizarea transcendenţei metafizice s-a diminuat capacitatea raţiunii de a respinge sofistica postmodernă, neconvingînd decît pe cei convinşi4.
Principiul modernităţii: - Gott ist tot - a provocat, în opinia lui Patapievici, o schimbare în ierarhia valorilor. Locul ierarhiei stabile de sus în jos a fost preluat de o construcţie orizontală unde valorile se află într-o mişcare şi metamorfoză perpetuă. Ar fi interesant de ştiut dacă această alunecare spre orizontală s-ar fi produs dacă principiul- Gott ist tot - n-ar fi apărut pe tărîmul ideilor. Consider că nici această transformare din ierarhia valorilor nu se poate reduce numai la o motivaţie de ordin metafizic.
Ca o caracteristică generală a acestei cărţi am putea aminti critica vehementă a viziunii ideologice asupra lumii, care este neagră sau albă, şi, totodată, critica unor mişcări şi curente care tind să devină un soi de l'art pour l'art cu valenţe deosebit de periculoase pe plan mental. Temporalitatea a ajuns singurul punct de referinţă şi în funcţie de ea sînt emise judecăţile de valoare. Putem să reflectăm asupra consecinţelor faptului că în anumite medii orice este acceptat numai pentru că este nou, fără a se proceda la o analiză temeinică a lucrului în sine. Tradiţia a ajuns să reprezinte ceva absolut negativ, orice referire la ea atrage automat stigmatul de învechit, reacţionar, pentru că, nu-i aşa, ceea ce este vechi este neapărat rău şi determină suspiciuni. Identificarea tradiţiei cu tradiţionalismul reprezintă unul din clişeele primitive ale postmodernismului agresiv. Progresul a ajuns să constituie o valoare în sine. Progresiştii vor să pară nişte cîrmuitori atotştiutori ai lumii care trebuie să lumineze �oporul�pentru ca acesta din urmă să nu cadă cumva în capcanele reacţiunii. Cea mai eficientă modalitate de realizare a progresului este, după cum putem vedea de multe ori, diabolizarea aceluia care a cutezat să ridice anumite obiecţii în legătură cu anumite valori impuse în numele progresului5.
Nu ideea progresului ca atare care, în planul discursului politic, a luat forma corectitudinii politice, este iritantă, ci modalitatea în care se încearcă constituirea grupurilor de sprijin. Anumite cercuri pur şi simplu şi-au arogat dreptul exclusiv de a promova un tip de comportament social care nu acceptă nici o alternativă. Egalitarismul propagat de ideologia corectitudinii politice este dezirabil numai în măsura în care vine în întîmpinarea dificultăţilor reale existente în corpul social şi nu reprezintă un mijloc facil de dictat socio-politic utilizat în vederea marginalizării. Dacă o anumită tradiţie privită în individualitatea ei are efecte negative pe plan social, în sensul că anumite persoane au de suferit de pe urma ei, este de dorit înlăturarea ei, dar nu prin marginalizare, ci prin utilizarea dialogului, şi nu pentru că este vorba despre o tradiţie, ci pentru că reprezintă un factor generator de suferinţă. De la această formă menţionată este un drum lung şi anevoios pînă la războiul total împotriva oricărei tradiţii.
Corectitudinea politică ajunsă la cote aberante, poate fi combătută cel mai bine pe calea discernămîntului critic. Un stupefiant exemplu de corectitudine politică este cules de Murray Rothbard: Cînd unul dintre membrii Curţii Supreme de Justiţie propus de preşedintele Nixon a fost socotit - în derîdere - mediocru, senatorul republican Roman Hruska din Nebraska s-a întrebat de ce n-ar avea oamenii mediocri din America dreptul de a fi reprezentaţi la Curtea Supremă. Intr-adevăr, de ce oare minoritatea, să zicem, a idioţilor (gîndită ca o grupare sociologic construită pornind de la o formă specială de handicap), nu ar putea fi reprezentată, potrivit cotei sale demografice, în toate instituţiile unei societăţi decente, aşa cum e văzută aceasta de vizionarii corectitudinii politice? Putem reflecta, desigur, dacă nu cumva exemplul de mai sus ne conduce la următoarea concluzie: corectitudinea politică este, în fond, alianţa dintre un filistinism care caută să-şi mascheze filistinismul prin îmbrăţişarea cauzelor progresiste şi un activism social care caută să niveleze umanitatea pretinzînd că încurajează diversitatea. Din punctul de vedere al raţiunii analitice, schema prezentată mai sus, cred eu, poate fi considerată plauzibilă. Oare ar putea cineva să creadă că numirea unui judecător mediocru la Curtea Supremă a Statelor Unite este chiar necesară înfăptuirii binelui social? Ne putem întreba pe bună dreptate ce este mai important: ca mediocritatea să nu constituie un impediment profesional sau funcţionarea eficientă a sistemului judiciar. Numai că, potrivit teoriilor progresiste denumite anything goes este indecent să stabileşti ierarhii şi judecăţi de valoare care pun accentul pe superioritate. Problemele intervin numai atunci cînd împotriva corectitudinii politice în ansamblu se clădeşte următoarea structură de argumentaţie: de vreme ce religiile sînt spiritual superioare înrădăcinărilor identitare (care sînt simple concreţiuni istorice contingente respectabile în cel mai bun caz, dar nu superioare, în sens spiritual) ori raselor(care nu sînt decît înrădăcinări genetice materiale), atunci protecţia cea mai înaltă ar trebui adusă numai religiilor. Cum protecţia corectitudinii politice nu se aplică religiilor, cu atît mai puţin ar trebui aplicată corectitudinea politică lucrurilor vădit inferioare, adică raselor şi etniilor. Din citatul anterior răzbate o abordare unilaterală, aceasta fiind consecinţa dogmatismului religios de care pomeneam.
Atrofierea spiritului critic are drept urmare apariţia fenomenului de spălare a creierului. Spălarea creierului naşte radicalisme absurde lipsite de înrădăcinări în fundalul vieţii cotidiene, promovînd îndoctrinarea ideologică. Corectitudinea politică recentă susţine principiul amintirilor recuperate, ceea ce înseamnă că: dacă sînteţi incapabil să vă amintiţi de o presiune caracteristică (abuzului sexual), dar aveţi vaga impresie că ceva de felul acesta s-a petrecut, înseamnă că abuzul sexual a avut loc. Acuzaţiile de abuz sexual aduse de copiii deveniţi adulţi părinţilor deveniţi bătrîni s-au transformat într-un adevărat şi terifiant flagel, de la 0,16 milioane în 1967, la 1,7 milioane în 1985, din aceste cazuri, chiar potrivit statisticilor oficiale, 65% nu au nici o bază reală. Un exemplu elocvent a ceea ce înseamnă spălare de creier şi îndoctrinare ideologică ni-l dă chiar autorul: familia elveţiano-americană Wutrich locuia la Pine Drive Colorado. În 25 mai 1999, băieţelul Raoul se află împreună cu surioara lui de 5 ani în curte. La un moment dat o ajută să-şi dea jos chiloţeii ca să o pună să facă pipi (este ceea ce spune bunica copiilor aflată acolo). De la 25 de metri, o vecină bine îndoctrinată de teoriile despre incestul infantil şi abuzul sexual masculin vede scena şi denunţă imediat ceea ce îşi imaginează că vede, direct la poliţie. Poliţia înregistrează cazul la rubrica incest deosebit de grav. În 30 august, la zece jumătate noaptea, o echipă formată din şase şerifi înarmaţi descind acasă la familia Wutrich şi îl arestează pe Raoul. Îl ridică pe sus, în cătuşe, învelit într-o pătură şi desculţ. Copilul este dus la puşcărie. Va împlini 11 ani în detenţie. Ca să-şi protejeze ceilalţi copii, familia elveţiano-americană se refugiează în Elveţia, care, ca stat, cere încetarea aberantei acţiuni judiciare împotriva micuţului Raoul. Interpelată, purtătoarea de cuvînt a procurorului districtual califică acţiunea împotriva băieţelului de 10 ani ca fiind o procedură cu totul obişnuită, iar cazul împotriva acestuia extrem de solid. În acest caz, aberaţia se retrage în favoarea tragicului.
Sînt întru totul de acord cu autorul că pierderea de teren a discernămîntului se manifestă şi în unele medii academice. Foarte multe cărţi scrise de profesori universitari nu sînt altceva decît simple înşiruiri de citate. Poate că la noi acest fenomen este şi mai pregnant şi îşi face prezenţa uneori şi în formă de plagiat, nu atît din cauza progresului, ci mai degrabă din cauza incompetenţei. Multe lucrări au un caracter descriptiv, prezentînd doar datele problemei, după care urmează un punct mare. Oricît am răsfoi aceste cărţi, ar fi foarte greu să descoperim o viziune personală sau o analiză critică a celor prezentate. Fără a vrea să diminuez meritul specialiştilor în aprofundarea unui domeniu bine definit şi să ridic în slăvi cunoaşterea bazată numai pe raţiune şi viziune, nu pot să nu observ, odată cu Patapievici, o gîndire limitată în cazul multor specialişti, limitare care se datorează, într-o bună măsură, lipsei de cultură generală şi mediocrităţii.
Extremismul intelectual reprezintă un factor de influenţă în multe dintre elementele postmodernismului. Mişcarea feministă care, la origine, a fost concepută în vederea realizării egalităţii în drepturi a femeilor cu bărbaţii, iar după aceea în vederea combaterii unor dezavantaje ce decurgeau din prejudecăţi primitive, rezultate din percepţia publică a femeilor, s-a metamorfozat, în variantele sale radicale, într-o formă de viaţă militantă. Se propagă negarea şi ruperea totală a contactului cu orice activitate care în trecut era considerată, datorită unei mentalităţi rigide şi patriarhale, în sarcina exclusivă a femeii. Să luăm un exemplu banal. În trecut, şi de multe ori şi în prezent, în anumite cercuri, s-a acceptat, ca regulă generală, că gătitul casnic este datoria exclusivă a femeii. Drept răspuns, feminismul radical susţine că orice reîntoarcere în bucătărie, chiar dacă sarcinile sînt împărţite cu bărbatul, este sub demnitatea femeii şi, în fond, reprezintă o nouă tendinţă de subjugare a femeii, un atac la adresa feminităţii. Absurditatea radicalismelor de acest tip este şi mai evidentă cînd militantismul ajunge să facă presiuni asupra sentimentelor de iubire. Claude Habib relatează cazul unei studente bine impregnate de noile gender studies, care, studiind la universitate romanul Le Rouge et le Noir al lui Stendhal, a exclamat despre madame de Renal: ce vacă. Fireşte, potrivit noilor prejudecăţi care decurg din principiul fundamental al feminismului genul este o invenţie a raporturilor de putere, iar doamna de Renal nu avea educaţia idelogică a feministelor eliberate şi, deci, modul în care eroina lui Stendhal îşi trăia iubirea nu mai poate în nici un fel constitui pentru noi un exemplu al suferinţelor eterne ale iubirii, ci eventual, numai o ilustrare a prostiei acelor femei din trecut care ignorau feminismul feminităţii lor.
O altă problemă ridicată de Patapievici este cea a minorităţilor. Sînt de acord că ceva nu poate fi adevărat numai pentru simplul fapt că a fost afirmat de un minoritar. După cum tot o aberaţie mi se pare şi mentalitatea conform căreia dacă cineva ridică anumite obiecţii faţă de doleanţele unui minoritar el devine automat reacţionar şi, implicit, antiminoritar. Fireşte, nu pot să accept nici o eventuală justificare psiho-socială sau morală a atrocităţilor comise de albanezii din Kosovo13. Consider că acele crime sînt la fel de grave ca şi cele comise de sîrbi. Nici statutul de oprimat, nici cel de minoritar nu poate justifica comiterea unui omor asupra unui om nevinovat. Nu se poate accepta o relativizare a crimei în funcţie de cine a comis-o. Nu pot să subscriu însă la ideea că naţionalismul etnic al recenţilor reprezintă într-adevăr o reîntoarcere la ideologiile de dreapta, dar nu a frustraţilor marilor puteri, ci a stîngii radicale, care caută să folosească puterea centrală a statului asupra unor enclave puternic ideologizate asupra cărora îşi impune dominaţia în numele politicii multiculturale şi al autonomiei, pretinzînd în acelaşi timp solide stipendii de asistenţă. După părerea mea menirea politică a multiculturalismului este de a detensiona relaţiile interculturale prin înlăturarea ierarhiilor între diferitele culturi. Într-adevăr, multiculturalismul poate fi periculos dacă reprezintă o faţadă pentru înfăptuirea segregaţionismului etnic. Dar nu cred că ar avea consecinţe nefaste în cazul în care ar fi utilizat în vederea promovării unor drepturi legitime ale minorităţilor etnice. Legitim poate fi considerat, de exemplu, dreptul minorităţilor etnice de a învăţa în limba maternă la toate nivelurile, în instituţii în a căror conducere sînt reprezentate în egală măsură şi interesele minoritarilor. Dezideratul de a înfiinţa instituţii de învăţămînt în care să studieze numai persoanele aparţinînd unei minorităţi este discutabil. Bineînţeles că se poate face apel la tradiţie şi putem afirma că avînd în vedere faptul că o anumită minoritate etnică, în trecut, a dispus de o instituţie proprie de învăţămînt este îndreptăţită să aibă şi în prezent o asemenea instituţie. Întrebarea este dacă, în acest caz particular, tradiţia serveşte interesele actuale ale minorităţii respective. Am convingerea că înfiinţarea de instituţii de învăţămînt separate numai pentru o minoritate nu are nici o influenţă asupra calităţii procesului de studiu. Cu alte cuvinte calitatea nu se va îmbunătăţii datorită separării. Desigur, în cazul instituţiilor de învăţămînt mixte, în vederea realizării unei situaţii echitabile, este necesar ca majoritarii să acorde minorităţilor dreptul de a fi reprezentaţi în structurile de conducere şi decizionale.
Este adevărat că putem observa un anumit naţionalism etnic la anumite minorităţi. Nu doresc să absolv minorităţile de orice vină şi să relativizez naţionalismul, dar, analizînd problema mai atent, putem spune că naţionalismul minoritar s-a manifestat de multe ori ca răspuns la naţionalismul majoritar cu tendinţe omogenizatoare. Scurt spus, a apărut ca un naţionalism aflat în defensivă. Mai mult de atît, cred că acest naţionalism constituie efectul direct al idealului politic al naţiunii. Naţiunea politică, introdusă în gîndirea politică de către Revoluţia Franceză, a transpus absolutismul existent în privinţa minorităţilor etnice în perioada ancien régime în era postrevoluţionară. Naţiunea politicăa fost tot o construcţie umană,care a avut drept scop asimilarea minorităţilor în vederea făuririi unei naţiuni omogene. Retorica liberală contemporană susţine că naţiunea politică luată în ansamblu are un efect integrator, pentru că este liberă de orice element etnic, bazîndu-se pe cetăţenie şi stat. Datorită acestui fapt ar fi de dorit ca ea să prevaleze asupra concepţiei de naţiune culturală, care pune accentul pe factorii de natură etnică şi, din această cauză, generează conflicte, fragmentînd unitatea naţiunilor politice. Ideologii naţiunii politice dau drept exemplu pentru susţinerea tezei lor spaţiul iugoslav. Făcînd abstracţie de particularităţile acelei situaţii, ei proiectează pericolul potenţial al unor asemenea conflicte asupra altor regiuni. Teza, care susţine dispariţia elementului etnic din cadrul naţiunii politice, este absolut falsă. Prin coagularea acestei concepţii de naţiune s-a reuşit instituţionalizarea eficientă a etnicismului. Astfel a fost instaurată preeminenţa juridică a unei etnii asupra alteia. Cetăţenia şi statul, cele două elemente de bază ale conceptului de naţiune politică, conţin referiri exprese la elemente de ordin etnic: stat român, francez, ungar sau cetăţean: român, francez, ungur etc. Limba oficială a statului compus din naţiunea politică, de exemplu: franceza, româna, sau maghiara etc., este bine înrădăcinată etnic. Consider că viziunea politică asupra naţiunii reprezintă o sursă clară de tensiune cînd este întrebuinţată în scopul de a limita drepturile minorităţilor. Generează frustrări deoarece stabileşte, cu ajutorul mecanismelor juridice, ierarhii discreţionare între diferite elemente etnice.
Citind cartea, am ajuns la concluzia că o critică a relativismului postmodern radical nu poate porni de la postulate metafizice, deoarece generează dogmatisme şi autorul însuşi cade în capcana fundamentalismului ideologic, intransigent, împotriva căruia se pronunţă în carte. Relativismul radical se poate combate mult mai eficient prin identificarea contradicţiilor intrinseci, ceea ce şi face autorul, doar că nu în mod constant. Un exemplu elocvent este argumentaţia: nu poţi apăra drepturile omului de pe poziţii relativiste. Dacă spui că sînt universale, atunci nu mai eşti relativist. Dacă spui că nu sînt, atunci cu ce drept le pretinzi altora, care le refuză? Pentru că eşti puternic? Dar atunci nu mai sînt drepturi, ci constrîngeri. Pentru că ai dreptate? Dar cum poţi avea dreptate, dacă eşti relativist?
Csoma Botond
Note
1 H.-R. Patapievici, Omul recent, Bucureşti, Editura Humanitas, 2002, p. 455.
2 Andrei Cornea, Se poate combate relativismul postmodern?, în. 22, 5-11 martie 2002.
3 H.-R. Patapievici, Op. cit., p. 395.
4 Andrei Cornea, art. cit.
5 H.-R. Patapievici, Op. cit., p. 308.
6 Ibidem, p. 313.
7 Ibidem, p. 365.
8 Ibidem, p. 364.
9 Ellen Bass, Laura Davis, The Courage to Heel, 1998, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 315.
10 Pamela Freyd, directoare la False Memory Syndrome Foundation, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 315.
11 Stefan Simons Moralische Panik. Drakonische Strafverfolgung: Wegen, schweren Insetz sitz ein elfjahriger Schweizer Junge seit über sechs Wochen in Colorado hinter Gittern, Der Spiegel 42/1999, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 316.
12 H.-R. Patapievici, op. cit., p. 93.
13 Ibidem, p. 317.
14 Ibidem, p. 338.
15 Ibidem, p. 337.
16 Ibidem, p. 400.
CSOMA Botond absolvent al Facultăţii de Studii Europene şi al Facultăţii de Drept a Universităţii Babeş-Bolyai. Şi-a obţinut masteratul în drepturile omului la Universitatea Central-Europeană de la Budapesta. A publicat diferite articole despre probleme interetnice în diferite reviste, dintre care: Reflexii asupra emigrării (2001), Legea privind maghiarii din ţările vecine (2001), Vigilenţă naţională (2001), Politika és/vagy szabadság [Politică şi/sau etică] (2001)..
Parlamenti bíráskodás?
Megjelent a Szabadságban
A Năstase és Mitrea bűnügyi iratcsomóinak parlamenti kivizsgálása újabb politikai botrányt idézett elő az elmúlt napokban. A képviselőház jogi bizottsága, az iratcsomókat elemezve, a bűnvádi eljárás megindításának visszautasítását javasolta a plénumnak, amely kvórum hiányában elhalasztotta a döntést. Ezt követően Băsescu levelet küldött a képviselőház elnökének, Bogdan Olteanunak, amelyben az igazságszolgáltatás akadályoztatásával vádolta meg a törvényhozói testületet. Amint ezt már az utóbbi időben megszokhattuk, újból „áll a bál”, a nyári forróság alaposan felkavarta a kedélyeket. Az ügy politikai vonatkozásától eltekintve, jogi szempontból is ellentmondásos helyzet keletkezett, aminek kialakításában – ezúttal – nem kis szerepe volt a „törvény őrének”, az Alkotmánybíróságnak. De hogyan is jutottunk ide, hogy a Képviselőház jogi bizottsága kvázi bírói jogköröket gyakorolva bizonyítékokat értékelt, és kihallgatta az érintetteket?
Năstaset es Mitreat korrupciós bűncselekményekkel vádolja az ügyészség, amelyeket nem parlamenti képviselői, hanem miniszterelnöki, illetve miniszteri minőségükben követtek el. Tehát, nem a parlamenti képviselőkre és szenátorokra vonatkozó mentelmi jog – amely az alkotmány 72. cikkelyének értelmében amúgy is csak a képviselők és szenátorok által kifejezett politikai véleményekre és szavazatokra, nem pedig az általuk elkövetett esetleges bűncselekményekre vonatkozik –, hanem a miniszteri felelőség képezi a jelen ügy tárgyát. Az más kérdés, hogy Năstase és Mitrea egyben parlamenti képviselők is, és - amint az a későbbiekben ki is derül - éppen ez a tény okozta a bonyodalmakat.
Az alkotmány 109. szakaszának 2-ik bekezdése szerint: “Csakis a Képviselőház, a Szenátus és Románia Elnöke jogosult arra, hogy a kormánytagok ellen bűnvádi eljárást kérjen a tisztségük gyakorlása során elkövetett cselekményeikért. Bűnvádi eljárás kérése esetén Románia Elnöke elrendelheti az illetők tisztségből való felfüggesztését. Valamely kormánytag perbe fogása a tisztségéből való felfüggesztéssel jár. Az ítélkezésre a Legfelsőbb Ítélőtábla illetékes”.
Világos fogalmazás, és tekintve, hogy alkotmányos rangú büntetőeljárási jogszabályról van szó, ad litteram - stricto sensu jogértelmezést kell alkalmazni. Láthatjuk, hogy az idézett cikkelyben felsorolással állunk szemben, amelynek értelmében a három intézmény közül - Képviselőház, a Szenátus és Románia Elnöke - akármelyik kérheti a bűnvádi eljárás megindítását egy miniszter ellen. Egyik intézmény sem korlátozza vagy kondicionálja a másikat. Más feltétel nem szerepel a szövegben, és az illető cikkely semmiféleképpen nem írja elő, hogy más szabályok vonatkoznának azokra a miniszterekre, akik a bűnvádi eljárás megkezdésére vonatkozó kérés pillanatában egyben parlamenti képviselők is – lásd Năstase és Mitrea esetét. Más szóval, az Alkotmány sehol nem rendelkezik arról, hogy ilyen esetben kötelezően kellene kérni a Képviselőház jóváhagyását is. Ezenfelül, az Alkotmánybíróság a 2007. évi 1133. döntésével alkotmányellenesnek minősítette, és következésképpen hatályon kívül helyezte a miniszterek felellőségére vonatkozó 1999. évi 115. jogszabály 16. szakaszát, amely előírta, hogy amennyiben az államfő egy olyan miniszter ellen kéri a bűnvádi eljárás megindítását, aki egyben parlamenti képviselő vagy szenátor is, akkor ebben az esetben szükség van a Képviselőház, illetve a Szenátus jóváhagyására is. Eddig minden rendben is lenne, ámde most következik a bökkenő.
Az ügyészség kezdeményezésére, az államfő kérte a bűnvádi eljárás megindítását Năstase és Mitrea ellen. Ekkor lépett közbe a Képviselőház, beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, amiben kérte, hogy az állapítsa meg, hogy alkotmányos konfliktus áll fent, amelyben az ügyészség és az államfő megkerülve a Képviselőházat, bűnvádi eljárást kezdeményez olyan volt miniszterek ellen, akik jelenleg parlamenti képviselői mandátummal is rendelkeznek. A fentebb említett alkotmányos cikkely és Alkotmánybírósági döntés ellenére a Képviselőház úgy vélte, hogy ezen esetben a bűnvádi eljárást csakis az ő beleegyezésével lehet elindítani. És láss csodát, a beadvány nyitott fülekre talált az Alkotmánybíróságon. A taláros testület a 2008. évi 270. döntésével úgy határozott, hogy amennyiben a bűnvádi eljárás egy olyan jelenlegi vagy volt miniszter ellen irányul, aki egyben parlamenti képviselő vagy szenátor, akkor az ügyészségnek a Képviselőház, illetve a Szenátus jóváhagyását kell kérnie annak elindítására, ha pedig a bűnvádi eljárást egy olyan volt vagy jelenlegi miniszter ellen kezdeményezi, aki nem parlamenti képviselő vagy szenátor, akkor az államfőhöz kell fordulnia jóváhagyás végett. Ily módon az Alkotmánybíróság teljesen mellőzte az alkotmány 109. szakasza 2. bekezdésének ad litteram - stricto sensu jogértelmezését. Sőt, olyan feltételeket vezetett be, amelyek korábban nem léteztek, kiegészítvén az alkotmányt. Ezzel tulajdonképpen jogértelmezési hatáskörét meghaladta, és jogalkotói tevékenységet végzett. Mi több, következetlenségről is tanúságot tett, hiszen ezen döntésével alapvetően ellentmondott saját korábbi álláspontjának, amit a 2007. évi 1133. döntésben fogalmazott meg. Akkor ugyanis, éppen azért nyilvánította alkotmányellenesnek a miniszterek felellőségére vonatkozó 1999. évi 115. jogszabály 16. szakaszát, mert az kiegészítő, az alkotmányban nem szereplő, restriktív feltételeket tartalmazott a miniszterek elleni bűnvádi eljárás kezdeményezésére vonatkozólag.
A 2008. évi 270. döntését az Alkotmánybíróság főleg azzal támasztotta alá, hogy az alkotmány 71. szakaszának 2. bekezdése értelmében a parlamenti képviselői vagy szenátori mandátum nem összeférhetetlen a miniszteri tisztséggel. Furcsa ez az érvelés, hiszen olyan alkotmányos cikkelyek között létesít összefüggést, - nevezetesen a 109. szakasz 2. bekezdése és a 71. szakasz 2. bekezdése között - amelyek tulajdonképpen nélkülözik az ehhez szükséges racionális alapot. Milyen szerves köze lehet a parlamenti és miniszteri tisztségek együttes gyakorlását lehetővé tevő előírásnak a bűnvádi eljárás kezdeményezéséről szóló procedurális szabályhoz? Logikusan szemlélve a kérdést: nem sok.
Ezen döntésével az Alkotmánybíróság nem összefüggő cikkelyek értelmezéséből tartalmi alapot nélkülöző egybevágó következtetéseket vont le. A bűnvádi eljárás kapcsán mesterségesen különbséget tesz azon miniszterek között, akik egyben parlamenti képviselők is, és azok között, akik nem rendelkeznek képviselői mandátummal. Sem az eljárásjogi szabályok, sem az anyagi jog szempontjából ennek a ténynek semmilyen relevanciája nincs. Ezenfelül, mellett, hogy az alkotmányban nem létező feltételekkel korlátozza az államfőt, határokat szab a parlamentnek is a kormánnyal szembeni felülvizsgálási előjogának gyakorlását illetően. A döntés értelmében ezután a parlament nem kérheti a bűnvádi eljárás elindítását, olyan kormánytagok ellen, akik nem képviselők vagy szenátorok. Ezt a kompetenciát az Alkotmánybíróság kizárólag az államelnök hatáskörébe emelte. Sem jogi, de hosszútávon még politikai rációt sem fedezhetünk fel a döntés mögött, hiszen a jelenlegi feszült helyzet a parlament és az államfő között biztos nem tart örökké.
Ismerve a jelenlegi politikai helyzetet, természetesen nem lehet ex cathedra kijelenteni, hogy ne lennének politikai számítások az ügyészség azon döntése mögött, hogy az államfőhöz fordult jóváhagyásért a bűnvádi eljárás kezdeményezése végett, nem pedig a parlamenthez. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy Băsescu felfüggesztett minisztereket – akik nem voltak parlamenti képviselők vagy szenátorok – a tisztségükből, a bűnvádi eljárás megkezdését követően, és az ügyészség mai napig sem nyújtotta be a vádiratot a bíróságra. Az ügyészségi nyomozás évekig elhúzódhat anélkül, hogy a büntetőper a bírósági fázisba jutna. Jogalkotási szempontból ezt a kérdést kellene inkább orvosolni, és előírni, hogy az államfő nem függeszthet fel egy minisztert a bűnvádi eljárás megkezdését követően, jog szerint ez csak a perbe fogás után történjen meg.
Ezen lépésével az Alkotmánybíróság – még ha szándékában is lett volna – nem hozott egy olyan döntést, amellyel teljesen ki tudná küszöbölni a napi politikai helyzetből adódó esetleges feszültségeket az állam különböző hatóságai és intézményei között. Nincs tökéletes alkotmányos berendezkedés, nem lehet mindent pontosan előre kiszámítani, mivel az állam nem a fizika törvényei szerint működik, hanem a politikai vezetők komoly hatást fejtenek ki az intézményekre, megszemélyesítik őket habitusukkal és különböző érdekeikkel.
Ezzel szemben a „törvény őre” kissé a feje tetejére állította a jogállamiságot, sérült a hatalmi ágak elválasztásának elve, a parlament egyfajta bíróságként lépett fel, a taláros testület pedig a hátsó ajtón belekontárkodott a jogalkotói munkába.
Csoma Botond
A Năstase és Mitrea bűnügyi iratcsomóinak parlamenti kivizsgálása újabb politikai botrányt idézett elő az elmúlt napokban. A képviselőház jogi bizottsága, az iratcsomókat elemezve, a bűnvádi eljárás megindításának visszautasítását javasolta a plénumnak, amely kvórum hiányában elhalasztotta a döntést. Ezt követően Băsescu levelet küldött a képviselőház elnökének, Bogdan Olteanunak, amelyben az igazságszolgáltatás akadályoztatásával vádolta meg a törvényhozói testületet. Amint ezt már az utóbbi időben megszokhattuk, újból „áll a bál”, a nyári forróság alaposan felkavarta a kedélyeket. Az ügy politikai vonatkozásától eltekintve, jogi szempontból is ellentmondásos helyzet keletkezett, aminek kialakításában – ezúttal – nem kis szerepe volt a „törvény őrének”, az Alkotmánybíróságnak. De hogyan is jutottunk ide, hogy a Képviselőház jogi bizottsága kvázi bírói jogköröket gyakorolva bizonyítékokat értékelt, és kihallgatta az érintetteket?
Năstaset es Mitreat korrupciós bűncselekményekkel vádolja az ügyészség, amelyeket nem parlamenti képviselői, hanem miniszterelnöki, illetve miniszteri minőségükben követtek el. Tehát, nem a parlamenti képviselőkre és szenátorokra vonatkozó mentelmi jog – amely az alkotmány 72. cikkelyének értelmében amúgy is csak a képviselők és szenátorok által kifejezett politikai véleményekre és szavazatokra, nem pedig az általuk elkövetett esetleges bűncselekményekre vonatkozik –, hanem a miniszteri felelőség képezi a jelen ügy tárgyát. Az más kérdés, hogy Năstase és Mitrea egyben parlamenti képviselők is, és - amint az a későbbiekben ki is derül - éppen ez a tény okozta a bonyodalmakat.
Az alkotmány 109. szakaszának 2-ik bekezdése szerint: “Csakis a Képviselőház, a Szenátus és Románia Elnöke jogosult arra, hogy a kormánytagok ellen bűnvádi eljárást kérjen a tisztségük gyakorlása során elkövetett cselekményeikért. Bűnvádi eljárás kérése esetén Románia Elnöke elrendelheti az illetők tisztségből való felfüggesztését. Valamely kormánytag perbe fogása a tisztségéből való felfüggesztéssel jár. Az ítélkezésre a Legfelsőbb Ítélőtábla illetékes”.
Világos fogalmazás, és tekintve, hogy alkotmányos rangú büntetőeljárási jogszabályról van szó, ad litteram - stricto sensu jogértelmezést kell alkalmazni. Láthatjuk, hogy az idézett cikkelyben felsorolással állunk szemben, amelynek értelmében a három intézmény közül - Képviselőház, a Szenátus és Románia Elnöke - akármelyik kérheti a bűnvádi eljárás megindítását egy miniszter ellen. Egyik intézmény sem korlátozza vagy kondicionálja a másikat. Más feltétel nem szerepel a szövegben, és az illető cikkely semmiféleképpen nem írja elő, hogy más szabályok vonatkoznának azokra a miniszterekre, akik a bűnvádi eljárás megkezdésére vonatkozó kérés pillanatában egyben parlamenti képviselők is – lásd Năstase és Mitrea esetét. Más szóval, az Alkotmány sehol nem rendelkezik arról, hogy ilyen esetben kötelezően kellene kérni a Képviselőház jóváhagyását is. Ezenfelül, az Alkotmánybíróság a 2007. évi 1133. döntésével alkotmányellenesnek minősítette, és következésképpen hatályon kívül helyezte a miniszterek felellőségére vonatkozó 1999. évi 115. jogszabály 16. szakaszát, amely előírta, hogy amennyiben az államfő egy olyan miniszter ellen kéri a bűnvádi eljárás megindítását, aki egyben parlamenti képviselő vagy szenátor is, akkor ebben az esetben szükség van a Képviselőház, illetve a Szenátus jóváhagyására is. Eddig minden rendben is lenne, ámde most következik a bökkenő.
Az ügyészség kezdeményezésére, az államfő kérte a bűnvádi eljárás megindítását Năstase és Mitrea ellen. Ekkor lépett közbe a Képviselőház, beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, amiben kérte, hogy az állapítsa meg, hogy alkotmányos konfliktus áll fent, amelyben az ügyészség és az államfő megkerülve a Képviselőházat, bűnvádi eljárást kezdeményez olyan volt miniszterek ellen, akik jelenleg parlamenti képviselői mandátummal is rendelkeznek. A fentebb említett alkotmányos cikkely és Alkotmánybírósági döntés ellenére a Képviselőház úgy vélte, hogy ezen esetben a bűnvádi eljárást csakis az ő beleegyezésével lehet elindítani. És láss csodát, a beadvány nyitott fülekre talált az Alkotmánybíróságon. A taláros testület a 2008. évi 270. döntésével úgy határozott, hogy amennyiben a bűnvádi eljárás egy olyan jelenlegi vagy volt miniszter ellen irányul, aki egyben parlamenti képviselő vagy szenátor, akkor az ügyészségnek a Képviselőház, illetve a Szenátus jóváhagyását kell kérnie annak elindítására, ha pedig a bűnvádi eljárást egy olyan volt vagy jelenlegi miniszter ellen kezdeményezi, aki nem parlamenti képviselő vagy szenátor, akkor az államfőhöz kell fordulnia jóváhagyás végett. Ily módon az Alkotmánybíróság teljesen mellőzte az alkotmány 109. szakasza 2. bekezdésének ad litteram - stricto sensu jogértelmezését. Sőt, olyan feltételeket vezetett be, amelyek korábban nem léteztek, kiegészítvén az alkotmányt. Ezzel tulajdonképpen jogértelmezési hatáskörét meghaladta, és jogalkotói tevékenységet végzett. Mi több, következetlenségről is tanúságot tett, hiszen ezen döntésével alapvetően ellentmondott saját korábbi álláspontjának, amit a 2007. évi 1133. döntésben fogalmazott meg. Akkor ugyanis, éppen azért nyilvánította alkotmányellenesnek a miniszterek felellőségére vonatkozó 1999. évi 115. jogszabály 16. szakaszát, mert az kiegészítő, az alkotmányban nem szereplő, restriktív feltételeket tartalmazott a miniszterek elleni bűnvádi eljárás kezdeményezésére vonatkozólag.
A 2008. évi 270. döntését az Alkotmánybíróság főleg azzal támasztotta alá, hogy az alkotmány 71. szakaszának 2. bekezdése értelmében a parlamenti képviselői vagy szenátori mandátum nem összeférhetetlen a miniszteri tisztséggel. Furcsa ez az érvelés, hiszen olyan alkotmányos cikkelyek között létesít összefüggést, - nevezetesen a 109. szakasz 2. bekezdése és a 71. szakasz 2. bekezdése között - amelyek tulajdonképpen nélkülözik az ehhez szükséges racionális alapot. Milyen szerves köze lehet a parlamenti és miniszteri tisztségek együttes gyakorlását lehetővé tevő előírásnak a bűnvádi eljárás kezdeményezéséről szóló procedurális szabályhoz? Logikusan szemlélve a kérdést: nem sok.
Ezen döntésével az Alkotmánybíróság nem összefüggő cikkelyek értelmezéséből tartalmi alapot nélkülöző egybevágó következtetéseket vont le. A bűnvádi eljárás kapcsán mesterségesen különbséget tesz azon miniszterek között, akik egyben parlamenti képviselők is, és azok között, akik nem rendelkeznek képviselői mandátummal. Sem az eljárásjogi szabályok, sem az anyagi jog szempontjából ennek a ténynek semmilyen relevanciája nincs. Ezenfelül, mellett, hogy az alkotmányban nem létező feltételekkel korlátozza az államfőt, határokat szab a parlamentnek is a kormánnyal szembeni felülvizsgálási előjogának gyakorlását illetően. A döntés értelmében ezután a parlament nem kérheti a bűnvádi eljárás elindítását, olyan kormánytagok ellen, akik nem képviselők vagy szenátorok. Ezt a kompetenciát az Alkotmánybíróság kizárólag az államelnök hatáskörébe emelte. Sem jogi, de hosszútávon még politikai rációt sem fedezhetünk fel a döntés mögött, hiszen a jelenlegi feszült helyzet a parlament és az államfő között biztos nem tart örökké.
Ismerve a jelenlegi politikai helyzetet, természetesen nem lehet ex cathedra kijelenteni, hogy ne lennének politikai számítások az ügyészség azon döntése mögött, hogy az államfőhöz fordult jóváhagyásért a bűnvádi eljárás kezdeményezése végett, nem pedig a parlamenthez. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy Băsescu felfüggesztett minisztereket – akik nem voltak parlamenti képviselők vagy szenátorok – a tisztségükből, a bűnvádi eljárás megkezdését követően, és az ügyészség mai napig sem nyújtotta be a vádiratot a bíróságra. Az ügyészségi nyomozás évekig elhúzódhat anélkül, hogy a büntetőper a bírósági fázisba jutna. Jogalkotási szempontból ezt a kérdést kellene inkább orvosolni, és előírni, hogy az államfő nem függeszthet fel egy minisztert a bűnvádi eljárás megkezdését követően, jog szerint ez csak a perbe fogás után történjen meg.
Ezen lépésével az Alkotmánybíróság – még ha szándékában is lett volna – nem hozott egy olyan döntést, amellyel teljesen ki tudná küszöbölni a napi politikai helyzetből adódó esetleges feszültségeket az állam különböző hatóságai és intézményei között. Nincs tökéletes alkotmányos berendezkedés, nem lehet mindent pontosan előre kiszámítani, mivel az állam nem a fizika törvényei szerint működik, hanem a politikai vezetők komoly hatást fejtenek ki az intézményekre, megszemélyesítik őket habitusukkal és különböző érdekeikkel.
Ezzel szemben a „törvény őre” kissé a feje tetejére állította a jogállamiságot, sérült a hatalmi ágak elválasztásának elve, a parlament egyfajta bíróságként lépett fel, a taláros testület pedig a hátsó ajtón belekontárkodott a jogalkotói munkába.
Csoma Botond
Raymond Aron és a liberális tradició
Megjelent a Szabadságban
Tavaly, 2005-ben egy sor nemzetközi konferencián emlékeztek meg a XX. század egyik legvitatottabb és legtermékenyebb gondolkodója, Raymond Aron születésének századik évfordulójáról és életművéről. Filozófus, szociológus, politikai kommentátor és a nemzetközi kapcsolatok elemzője, Aron azon kevés francia értelmiségiek közé tartozott, akik egy liberális álláspontra helyezkedve, konzekvensen szembeszálltak a XX. század totalitárius ideológiai irányzataival. Politikai nézeteinek következményeként, élete során számtalan támadásnak volt kitéve, a két világháború között, a népfront kormányához fűződő kapcsolata miatt egyesek baloldali, a háború után pedig, a sztálinizmussal való szembefordulása miatt sokan jobboldali értelmiséginek tartották. 1983-ban bekövetkezett halálakor, Henry Kissinger mint „tanítómesteréről” emlékezett meg róla, Allan Bloom pedig a XX. század „utolsó liberálisától” búcsúzott el.
Az 1968-as párizsi diáklázadások egy jó példát szolgáltatnak Raymond Aron ellentmondásos megítélésre az évek során. A diáklázadások vezetői benne látták megtestesülni a régi francia elit undorító konformizmusát, amely az ők szemléletükben akadályozta a marxista szemléleten alapuló progresszív társadalom létrehozását, ahhoz, hogy ugyanazok a személyek, később – eltávolodván az 1968-as ideáljaiktól - azt nyilatkozzák róla, hogy Raymond Aron személye és életműve előidézheti a liberális gondolkodás újjászületését, amely feltétlenül szükséges egy demokratikus társadalmi berendezkedéshez.
Raymond Aron 1928-ban szerzett filozófiatanári diplomát az École Normal Supérior-ban - a francia értelmiségi elit, egyik leghíresebb oktatási intézményében – Jean Paul Sartre évfolyamtársaként és barátjaként. 1930 és 1933 között németországi egyetemeken folytatott tanulmányi körutat, a nácik hatalomra kerülése után viszont vissza kellett térnie Franciaországba. 1940-ben, Franciaország katonai összeomlása után Londonba menekül, ahol csatlakozik De Gaulle ellenállási mozgalmához. A háború után visszatér Franciaországba, a Le Figaro című párizsi napilap publicistájaként tevékenykedik, majd 1954-ben kinevezik egyetemi professzornak a Sorbonne szociológiai tanszékére.
A háborút követően, a hidegháború éveiben Raymond Aron erőteljesen kritizálta a francia baloldali értelmiségiek elfogult ideológiai dogmatizmusát. Azt követően, hogy a náci és szovjet politikai tapasztalat bebizonyította, hogy a politikacsinálók mennyire kihasználják az emberek irracionális szenvedélyeit, Raymond Aron írásaiban azt hangoztatta, hogy azoknak, akik a politikáról gondolkodnak a racionalitásra és a realizmusra kellene fektetniük a hangsúlyt. Ezen véleményével nyugodtan mondhatjuk, hogy kilógott a sorból, nem illeszkedett be a domináns francia intellektuális körökbe, inkább az angolszász, az orwelli realista és pragmatikus irányzathoz állt közel. Emiatt hosszú éveken át teljes elszigeteltségre volt ítélve, ami kihatott akadémiai előmenetelére is.
„Főbenjáró bűne”- ami miatt parttalan polémiákba keveredett, régi barátjával, Sartre-val és egy idő után évekig nem beszéltek egymással – az volt, hogy nem akarta elismerni a szovjet típusú társadalmi berendezkedés felsőbbrendűségét a piacgazdaságon alapuló nyugati demokráciákkal szemben. Nem fogadta el azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a szovjetrendszer egy reális alternatívát jelenthet a nyugati kapitalista társadalmakkal szemben. Ehhez még hozzátevődött az is, hogy az Atlanti szövetség mellett tört lándzsát, azt állítván, hogy Európának feltétlenül szüksége van az Egyesült Államokra. Ezt a kijelentését nagyon sok francia értelmiségi nem fogadta el, az amerikai civilizációval szemben táplált ellenérzések miatt.
Miközben a francia értelmiség magasztalta a szovjetrendszert, Raymond Aron rámutatott a Szovjetunió által elkövetett atrocitásokra, kihangsúlyozta totalitárius jellegét, és kétségbe vonta a szovjet gazdaság életképességét. Az Osztályharc című könyvében annak a véleményének adott hangot, miszerint a termelőeszközök államosítása nem vezet el feltétlenül a munkásság életkörülményeinek javulásához. Érveinek alátámasztására empirikus adatokat használt föl és összehasonlította az amerikai és a szovjet proletáriátus helyzetét.
A legnagyobb vitát Az értelmiség ópiuma című könyve váltotta ki, amely a baloldali entellektüelek mítoszait- a történelem és a forradalom mítoszait - elemzi. Ez a kritikus mű hosszú időre megosztotta a francia értelmiséget, és kihangsúlyozta a jobboldali - baloldali ellentéteket.
Raymond Aron egy pragmatikus liberális volt, aki nem szentelt különösebb fontosságot az elvont eszméknek, a liberalizmust legfőképpen a pluralizmus garanciájának tekintette. Szembeszállt az ideológiai fundamentalizmussal, és rámutatott arra, hogy mily veszélyes az, ha egy ideológiai irányvonal elrugaszkodik a realitástól, és megpróbálja egy szekuláris vallás szerepét betölteni.
Csoma Botond
Tavaly, 2005-ben egy sor nemzetközi konferencián emlékeztek meg a XX. század egyik legvitatottabb és legtermékenyebb gondolkodója, Raymond Aron születésének századik évfordulójáról és életművéről. Filozófus, szociológus, politikai kommentátor és a nemzetközi kapcsolatok elemzője, Aron azon kevés francia értelmiségiek közé tartozott, akik egy liberális álláspontra helyezkedve, konzekvensen szembeszálltak a XX. század totalitárius ideológiai irányzataival. Politikai nézeteinek következményeként, élete során számtalan támadásnak volt kitéve, a két világháború között, a népfront kormányához fűződő kapcsolata miatt egyesek baloldali, a háború után pedig, a sztálinizmussal való szembefordulása miatt sokan jobboldali értelmiséginek tartották. 1983-ban bekövetkezett halálakor, Henry Kissinger mint „tanítómesteréről” emlékezett meg róla, Allan Bloom pedig a XX. század „utolsó liberálisától” búcsúzott el.
Az 1968-as párizsi diáklázadások egy jó példát szolgáltatnak Raymond Aron ellentmondásos megítélésre az évek során. A diáklázadások vezetői benne látták megtestesülni a régi francia elit undorító konformizmusát, amely az ők szemléletükben akadályozta a marxista szemléleten alapuló progresszív társadalom létrehozását, ahhoz, hogy ugyanazok a személyek, később – eltávolodván az 1968-as ideáljaiktól - azt nyilatkozzák róla, hogy Raymond Aron személye és életműve előidézheti a liberális gondolkodás újjászületését, amely feltétlenül szükséges egy demokratikus társadalmi berendezkedéshez.
Raymond Aron 1928-ban szerzett filozófiatanári diplomát az École Normal Supérior-ban - a francia értelmiségi elit, egyik leghíresebb oktatási intézményében – Jean Paul Sartre évfolyamtársaként és barátjaként. 1930 és 1933 között németországi egyetemeken folytatott tanulmányi körutat, a nácik hatalomra kerülése után viszont vissza kellett térnie Franciaországba. 1940-ben, Franciaország katonai összeomlása után Londonba menekül, ahol csatlakozik De Gaulle ellenállási mozgalmához. A háború után visszatér Franciaországba, a Le Figaro című párizsi napilap publicistájaként tevékenykedik, majd 1954-ben kinevezik egyetemi professzornak a Sorbonne szociológiai tanszékére.
A háborút követően, a hidegháború éveiben Raymond Aron erőteljesen kritizálta a francia baloldali értelmiségiek elfogult ideológiai dogmatizmusát. Azt követően, hogy a náci és szovjet politikai tapasztalat bebizonyította, hogy a politikacsinálók mennyire kihasználják az emberek irracionális szenvedélyeit, Raymond Aron írásaiban azt hangoztatta, hogy azoknak, akik a politikáról gondolkodnak a racionalitásra és a realizmusra kellene fektetniük a hangsúlyt. Ezen véleményével nyugodtan mondhatjuk, hogy kilógott a sorból, nem illeszkedett be a domináns francia intellektuális körökbe, inkább az angolszász, az orwelli realista és pragmatikus irányzathoz állt közel. Emiatt hosszú éveken át teljes elszigeteltségre volt ítélve, ami kihatott akadémiai előmenetelére is.
„Főbenjáró bűne”- ami miatt parttalan polémiákba keveredett, régi barátjával, Sartre-val és egy idő után évekig nem beszéltek egymással – az volt, hogy nem akarta elismerni a szovjet típusú társadalmi berendezkedés felsőbbrendűségét a piacgazdaságon alapuló nyugati demokráciákkal szemben. Nem fogadta el azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a szovjetrendszer egy reális alternatívát jelenthet a nyugati kapitalista társadalmakkal szemben. Ehhez még hozzátevődött az is, hogy az Atlanti szövetség mellett tört lándzsát, azt állítván, hogy Európának feltétlenül szüksége van az Egyesült Államokra. Ezt a kijelentését nagyon sok francia értelmiségi nem fogadta el, az amerikai civilizációval szemben táplált ellenérzések miatt.
Miközben a francia értelmiség magasztalta a szovjetrendszert, Raymond Aron rámutatott a Szovjetunió által elkövetett atrocitásokra, kihangsúlyozta totalitárius jellegét, és kétségbe vonta a szovjet gazdaság életképességét. Az Osztályharc című könyvében annak a véleményének adott hangot, miszerint a termelőeszközök államosítása nem vezet el feltétlenül a munkásság életkörülményeinek javulásához. Érveinek alátámasztására empirikus adatokat használt föl és összehasonlította az amerikai és a szovjet proletáriátus helyzetét.
A legnagyobb vitát Az értelmiség ópiuma című könyve váltotta ki, amely a baloldali entellektüelek mítoszait- a történelem és a forradalom mítoszait - elemzi. Ez a kritikus mű hosszú időre megosztotta a francia értelmiséget, és kihangsúlyozta a jobboldali - baloldali ellentéteket.
Raymond Aron egy pragmatikus liberális volt, aki nem szentelt különösebb fontosságot az elvont eszméknek, a liberalizmust legfőképpen a pluralizmus garanciájának tekintette. Szembeszállt az ideológiai fundamentalizmussal, és rámutatott arra, hogy mily veszélyes az, ha egy ideológiai irányvonal elrugaszkodik a realitástól, és megpróbálja egy szekuláris vallás szerepét betölteni.
Csoma Botond
Az EU alkotmány vajúdása
Megjelent a Szabadságban
Az Európai Unió német elnöksége céljául tűzte ki az európai alkotmány újra- élesztését, amely a francia és holland elutasító referendumokat követően klinikai halál állapotába került. Az alkotmány elfogadása nagyon fontos mérföldkő lenne az európai integráció nem éppen zökkenőmentes útján. Kiderülne, hogy képes-e az Európai Unió egy, tartalmát tekintve, inkább gazdasági közösségből egy igazi politikai unióvá átalakulni vagy sem. 2007-ben, az alkotmányos vitának van egy szimbolikus vonatkozása is, tudniillik pontosan 50 éve, 1957 márciusában írták alá a Római Szerződést, amely megteremtette az Európai Gazdasági Közösséget, amelyre 1992-ben, a Maastrichti Szerződés értelmében ráépült az Európai Unió. A Párizsi szerződés után -amely 1951-ben létrehozta az Európai Szén és Acél Közösséget-a Római szerződés kiterjesztette a gazdasági integrációt az ipar és a kereskedelem több más fontos területére, megalakítván azt a közöz piacot, amelyik napjainkban is az Unió egyik alappillérét képezi. Az alapkérdés tehát az, hogy egy fél évszázad után a tagországok hajlandók-e még többet, a már így is jelentősen „megnyirbált” szuverenitásukból átruházni Brüsszelre.
Jelen pillanatban az Unió intézmény- és döntéshozatali rendszere elég bonyolult, és nehézkesen működik. Számos döntést csak a tagországok egyhangú beleegyezésével lehet meghozni, mi több, az Európai Parlament sok esetben kimarad ebből a döntéshozatali folyamatból. Következésképen, az Unió tevékenységét bizonyos fokú hatékonytalanság jellemzi, és nem utolsó sorban a brüsszeli politikumnak elég komoly demokrácia deficittel is szembe kell néznie.
A fentebb említett helyzetet orvosolja az alkotmánytervezet. Leegyszerűsíti és átláthatóvá teszi a döntéshozatalt, és ugyanakkor kibővíti az Európai Parlament hatáskörét is. Ezen kívül olyan elemeket vezet be, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy az Unió, intézményrendszerét tekintve, közelebb kerüljön egy reális, demokratikus államszervezeti modellhez.
Jogi szempontból nagyon fontos, hogy az alkotmánytervezet kimondja expresis verbis, hogy az Uniós jogszabályok elsőbbséget élveznek a tagországok normatíváival szemben. Eddig ezt egy szerződés sem statuálta ilyen egyértelműen. Az Uniós jog elsőbbségének elvét a luxembourgi Európai Bíróság dolgozta ki az évek során a joggyakorlaton keresztül, ami - az angolszász országok jogi hagyományához hasonlóan- jogforrást képez az Unióban.
Ugyanakkor az alkotmánytervezet jogi személyiséggel ruházza fel az Uniót, ami azt jelenti, hogy az Unió önállóan köthet meg nemzetközi szerződéseket, valamint csatlakozhat már létező szerződésekhez vagy különböző nemzetközi szervezetekhez. Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy az alkotmánytervezet létrehozza az Uniós külügyminiszteri tisztséget is. Ilyen értelemben az Unió nagyobb befolyásra tehet szert a nemzetközi kapcsolatok terén, egységesebb módon tudná érvényesíteni akaratát a nemzetközi politika színpadán, és nem utolsó sorban a „gazdasági óriásnak” lehetősége nyílna arra, hogy maga mögött hagyja a „politikai törpe” hálátlan státusát. Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy a tagországok teljesen egységesen lépnének fel külpolitikai kérdésekben, és úgymond megszűnnének a „régi és új” Európa közötti nézetkülönbségek, amelyek annyira pregnánsan felszínre törtek az Egyesült Államok iraki intervenciója kapcsán. Mi több, ahhoz, hogy az Európai Unió reális partnere, vagy esetleg versenytársa legyen az Egyesült Államoknak a nemzetközi színtéren, jelentősen meg kellene növelnie katonai kiadásait, amire, legalábbis középtávon elenyésző esély mutatkozik.
A fellángoló alkotmányozó diskurzusban sokan hallatják hangjukat, egyenlőre nagy a zűrzavar, semmit nem lehet biztosra vélni. Angela Merkel kancellár a tagországok képviselőivel összehozott informális, kvázi féltitkos találkozókon keresztül szeretné előbbre vinni az alkotmány ügyét. Mindezt állítólag azért, hogy ne idézzen elő különösebb törésvonalakat a kontinensen. Eközben, mások avval vádolják a kancellárt, hogy megint csak- régi Uniós beidegződéseknek megfelelően-zárt ajtók mögött, a közvélemény kizárásával, és csak egy szűk politikai elit bevonásával kezeli az alkotmány kérdését. A jelenlegi összképhez az is hozzátartozik, hogy a múlt hónap végén, Madridban, 18 tagország képviselői gyűltek össze, és nyíltan foglaltak állást az alkotmány mellett. Ily módon, annak ellenére, hogy a résztvevők támogatásukat fejezték ki Angela Merkel alkotmányos erőfeszítései iránt, egyöntetű publikus színvallásukkal megkérdőjelezték a kancellár által használt, a közvéleményt kirekesztő eszközöket.
A helyzetet az is bonyolítja, hogy a franciaországi elnökválasztás közeledtével, majdnem biztos, hogy az alkotmány kérdése a választási kampány egyik fő témája lesz. A francia belpolitikai felhangok nagymértékben akadályozhatják a német diplomáciai kezdeményezéseket.
Nyilvánvalóan egy ilyen vitából a britek sem maradhattak ki. Jó szokásukhoz híven a La Manche csatornán keresztül üzengetnek kontinentális sortársaiknak, hogy eszükbe se jusson alkotmányos kereteket szabni az Uniónak, mert ellenkező esetben a vétó fegyveréhez nyúlnak, ahogyan tették ezt már többször, amikor az integráció elmélyítése került terítékre.
Ebbe a vitába feltétlenül be kellene vonni az állampolgárokat. Nekik kellene eldönteni, hogy szükség van-e egy reális politikai unióra vagy elegendő a mostani gazdasági konstrukció. Ahhoz, hogy érdemi döntés tudjon születni a különböző víziók széleskörű ütköztetésére lenne szükség, és ebben hárul komoly feladat a politikusokra és más véleményformálókra.
Csoma Botond
Az Európai Unió német elnöksége céljául tűzte ki az európai alkotmány újra- élesztését, amely a francia és holland elutasító referendumokat követően klinikai halál állapotába került. Az alkotmány elfogadása nagyon fontos mérföldkő lenne az európai integráció nem éppen zökkenőmentes útján. Kiderülne, hogy képes-e az Európai Unió egy, tartalmát tekintve, inkább gazdasági közösségből egy igazi politikai unióvá átalakulni vagy sem. 2007-ben, az alkotmányos vitának van egy szimbolikus vonatkozása is, tudniillik pontosan 50 éve, 1957 márciusában írták alá a Római Szerződést, amely megteremtette az Európai Gazdasági Közösséget, amelyre 1992-ben, a Maastrichti Szerződés értelmében ráépült az Európai Unió. A Párizsi szerződés után -amely 1951-ben létrehozta az Európai Szén és Acél Közösséget-a Római szerződés kiterjesztette a gazdasági integrációt az ipar és a kereskedelem több más fontos területére, megalakítván azt a közöz piacot, amelyik napjainkban is az Unió egyik alappillérét képezi. Az alapkérdés tehát az, hogy egy fél évszázad után a tagországok hajlandók-e még többet, a már így is jelentősen „megnyirbált” szuverenitásukból átruházni Brüsszelre.
Jelen pillanatban az Unió intézmény- és döntéshozatali rendszere elég bonyolult, és nehézkesen működik. Számos döntést csak a tagországok egyhangú beleegyezésével lehet meghozni, mi több, az Európai Parlament sok esetben kimarad ebből a döntéshozatali folyamatból. Következésképen, az Unió tevékenységét bizonyos fokú hatékonytalanság jellemzi, és nem utolsó sorban a brüsszeli politikumnak elég komoly demokrácia deficittel is szembe kell néznie.
A fentebb említett helyzetet orvosolja az alkotmánytervezet. Leegyszerűsíti és átláthatóvá teszi a döntéshozatalt, és ugyanakkor kibővíti az Európai Parlament hatáskörét is. Ezen kívül olyan elemeket vezet be, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy az Unió, intézményrendszerét tekintve, közelebb kerüljön egy reális, demokratikus államszervezeti modellhez.
Jogi szempontból nagyon fontos, hogy az alkotmánytervezet kimondja expresis verbis, hogy az Uniós jogszabályok elsőbbséget élveznek a tagországok normatíváival szemben. Eddig ezt egy szerződés sem statuálta ilyen egyértelműen. Az Uniós jog elsőbbségének elvét a luxembourgi Európai Bíróság dolgozta ki az évek során a joggyakorlaton keresztül, ami - az angolszász országok jogi hagyományához hasonlóan- jogforrást képez az Unióban.
Ugyanakkor az alkotmánytervezet jogi személyiséggel ruházza fel az Uniót, ami azt jelenti, hogy az Unió önállóan köthet meg nemzetközi szerződéseket, valamint csatlakozhat már létező szerződésekhez vagy különböző nemzetközi szervezetekhez. Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy az alkotmánytervezet létrehozza az Uniós külügyminiszteri tisztséget is. Ilyen értelemben az Unió nagyobb befolyásra tehet szert a nemzetközi kapcsolatok terén, egységesebb módon tudná érvényesíteni akaratát a nemzetközi politika színpadán, és nem utolsó sorban a „gazdasági óriásnak” lehetősége nyílna arra, hogy maga mögött hagyja a „politikai törpe” hálátlan státusát. Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy a tagországok teljesen egységesen lépnének fel külpolitikai kérdésekben, és úgymond megszűnnének a „régi és új” Európa közötti nézetkülönbségek, amelyek annyira pregnánsan felszínre törtek az Egyesült Államok iraki intervenciója kapcsán. Mi több, ahhoz, hogy az Európai Unió reális partnere, vagy esetleg versenytársa legyen az Egyesült Államoknak a nemzetközi színtéren, jelentősen meg kellene növelnie katonai kiadásait, amire, legalábbis középtávon elenyésző esély mutatkozik.
A fellángoló alkotmányozó diskurzusban sokan hallatják hangjukat, egyenlőre nagy a zűrzavar, semmit nem lehet biztosra vélni. Angela Merkel kancellár a tagországok képviselőivel összehozott informális, kvázi féltitkos találkozókon keresztül szeretné előbbre vinni az alkotmány ügyét. Mindezt állítólag azért, hogy ne idézzen elő különösebb törésvonalakat a kontinensen. Eközben, mások avval vádolják a kancellárt, hogy megint csak- régi Uniós beidegződéseknek megfelelően-zárt ajtók mögött, a közvélemény kizárásával, és csak egy szűk politikai elit bevonásával kezeli az alkotmány kérdését. A jelenlegi összképhez az is hozzátartozik, hogy a múlt hónap végén, Madridban, 18 tagország képviselői gyűltek össze, és nyíltan foglaltak állást az alkotmány mellett. Ily módon, annak ellenére, hogy a résztvevők támogatásukat fejezték ki Angela Merkel alkotmányos erőfeszítései iránt, egyöntetű publikus színvallásukkal megkérdőjelezték a kancellár által használt, a közvéleményt kirekesztő eszközöket.
A helyzetet az is bonyolítja, hogy a franciaországi elnökválasztás közeledtével, majdnem biztos, hogy az alkotmány kérdése a választási kampány egyik fő témája lesz. A francia belpolitikai felhangok nagymértékben akadályozhatják a német diplomáciai kezdeményezéseket.
Nyilvánvalóan egy ilyen vitából a britek sem maradhattak ki. Jó szokásukhoz híven a La Manche csatornán keresztül üzengetnek kontinentális sortársaiknak, hogy eszükbe se jusson alkotmányos kereteket szabni az Uniónak, mert ellenkező esetben a vétó fegyveréhez nyúlnak, ahogyan tették ezt már többször, amikor az integráció elmélyítése került terítékre.
Ebbe a vitába feltétlenül be kellene vonni az állampolgárokat. Nekik kellene eldönteni, hogy szükség van-e egy reális politikai unióra vagy elegendő a mostani gazdasági konstrukció. Ahhoz, hogy érdemi döntés tudjon születni a különböző víziók széleskörű ütköztetésére lenne szükség, és ebben hárul komoly feladat a politikusokra és más véleményformálókra.
Csoma Botond
Parlamentáris vagy elnöki köztársaság?
Megjelent a Szabadságban
A fenti kérdés tematizálja a politikai közbeszédet az utóbbi napokban. Egyelőre úgy tűnik, hogy a tervezett alkotmánymódosítás-amely új alapokra helyezné a viszonyt a miniszterelnök és az államfő között - a DA szövetségen belüli politikai harcok újabb fejezetét nyitja meg. A demokraták ugye inkább az elnöki, a liberálisok pedig a parlamentáris rendszert részesítenék előnyben. Megszokván az állandó rivalizálást a liberálisok és a demokraták között, hajlamosak vagyunk azt a következtetést levonni, hogy itt ugyebár csak arról van szó, hogy a Nemzeti Liberális Párt a miniszterelnök, a Demokrata Párt pedig az elnök pozícióját szeretné konszolidálni, mindegyik a saját politikai érdekeinek megfelelően.
Eltekintve az ügy politikai vonatkozásaitól, az alkotmánymódosítás kapcsán egy olyan intézményi reform kerül terítékre, amelyre Romániának feltétlenül szüksége van. A rendszerváltás óta, nagyon gyakran fordult elő, hogy a hivatalban lévő kormányfő és államfő között feszültségek keletkeztek a politikai nézetkülönbségek miatt. Láthattuk ezt a 90-es évek elején Petre Roman és Ion Iliescu között, amikor Ion Iliescu végül is a bányászok hathatós segítségével távolította el Romant a kormány éléről és ültette helyébe először a technokrata Stolojant, utána pedig a ’szófogadó’ Vacaroiut. Jellemző volt ez a jelenség a 1996-2000-es, a Demokratikus Konvenció nevével fémjelzett periódusra, a 2000-2004-es Nastase érára is, a mostani politikai ciklusról nem is beszélve, amikor állandó politikai konfliktusok tanúi lehetünk.
Az európai államok nagy többségében parlamentáris köztársaság működik, aminek az a fő jellemvonása, hogy a parlament képezi a köztársaság alapintézményét, választja meg - a kormányprogram alapján - a miniszterelnököt. Ugyancsak a parlament választja az államfőt is, aki többnyire reprezentatív, szimbolikus jogkörökkel rendelkezik. Ebben a konstrukcióban a végrehajtó hatalom igazi birtokosa a miniszterelnök. Ezzel szemben, Franciaországban - az európai államok többségével ellentétben- elnöki köztársaság működik. Egyesek szerint csak fél-elnöki köztársaság, mivel az Egyesült Államokban van érvényben teljes körű elnöki rendszer, ahol a miniszterelnöki tisztség nem is létezik, a végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, és a kormány nem tartozik politikai felelőséggel a törvényhozó hatalomnak, ami azt jelenti, hogy a kormányt nem lehet megbuktatni bizalmatlansági szavazás útján. A franciaországi rendszer keretén belül az állampolgárok közvetlen szavazás által választják az elnököt, akinek személyében különleges hatalmi jogosítványok összpontosulnak, pl. kinevezi a miniszterelnököt, vezeti a kormányüléseket, feloszlathatja a törvényhozást. Ezen rendszer egyik legfontosabb eleme az, hogy az államelnök és a miniszterelnök között alárendeltségi viszony létezik. A végrehajtó hatalom kétpólusú - elnök-miniszterelnök - amelynek keretén belül az államfő abszolút elsőbbséget élvez.
A román alkotmányos berendezkedés a fentebb említett egyik modell kereteibe sem illeszkedik be. Romániában egy hibrid rendszer működik, amely kitűnő lehetőséget nyújt a konfliktusos helyzetek kibontakozására. Az alkotmány előírásai szerint semmilyen alárendeltségi viszony nincs az államfő és a kormányfő között, az államelnök, a választásokat megnyerő párttal vagy pártokkal konzultálva, csak kijelöli a miniszterelnök személyét, akit majd programja alapján a parlament választ megy egy bizalmi szavazás keretén belül. Az államelnököt viszont már az állampolgárok választják közvetlen úton. Az államfő semmilyen formában nem válthatja le a miniszterelnököt. A végrehajtó hatalmat, tehát a miniszterelnök vezetésével a kormány gyakorolja, kivitelezvén az ország általános bel és külpolitikáját. Eddig a pontig, de jure egypólusú rendszer van érvényben.
Igen ám csak itt következnek a bonyodalmak. Az alkotmány ugyanakkor fontos jogosítványokkal ruházza fel az elnököt a külpolitika, valamint a nemzetbiztonság területén. Amennyiben a kormányülések napirendi pontjai között külpolitikai, nemzetbiztonsági, vagy közrenddel kapcsolatos kérdések szerepelnek az elnök részt vehet ezeken az üléseken. Ha ezt megteszi, akkor a miniszterelnök helyett ő vezeti ezeket a kormányüléseket. Mi több az alaptörvény előírja, hogy az elnöknek fel kell ügyelnie a közintézmények hatékony működését. Ez az előírás komoly támadási felületet biztosít az elnöknek a kormánnyal szemben. Az alkotmány szerint az elnök könnyű helyzetben van, nem kell alternatív megoldásokat találnia, elég, ha jelzi a problémákat, a megoldást és a kivitelezést a kormánynak kell biztosítania.
Amint láthattuk első menetben, az alkotmány az általános kül és belpolitika megvalósítását a kormány hatáskörébe utalja, azután pedig kiragad belőle fontos elemeket, amelyeket átirányít elnöki vonzáskörbe. Ezzel tulajdonképpen megosztja a végrehajtó hatalom gyakorlását, és mivel nem határoz meg egy alárendeltségi viszonyt, egy politikai verseny helyzetet teremt a miniszterelnök és az elnök között, amely komoly bonyodalmakhoz vezethet a kormányzás stabilitását illetően. Egy ellentmondásos helyzetet teremt az a tény is, hogy az alkotmány értelmében a miniszterelnök több hatalmi jogosítvánnyal rendelkezik, mint az elnök, viszont a demokratikus legitimitás szempontjából az elnök jóval felülmúlja a miniszterelnököt, mivel az előbbit közvetlenül az állampolgárok, az utóbbit pedig közvetett módon a parlament választja. Más szóval a hatalmi jogosítványok fordítottan arányosak a demokratikus legitimitás elvével.
Romániának választania kell az elnöki és a parlamentáris köztársaság között. Az utóbbi talán demokratikusabbnak tűnik mivel az elnöki rendszerrel ellentétben-ahol az igazi hatalom az elnök kezében összpontosul, aki nem felel politikailag a parlament előtt-a parlamentáris rendszer keretén belül a politikailag felelős miniszterelnök a végrehajtó hatalom letéteményese. Természetesen a döntést megfelelően elő kellene készíteni és politika mentes közvitára kellene bocsátani. Realistán szemlélve a folyamatot ez majdhogynem lehetetlen.
Csoma Botond
A fenti kérdés tematizálja a politikai közbeszédet az utóbbi napokban. Egyelőre úgy tűnik, hogy a tervezett alkotmánymódosítás-amely új alapokra helyezné a viszonyt a miniszterelnök és az államfő között - a DA szövetségen belüli politikai harcok újabb fejezetét nyitja meg. A demokraták ugye inkább az elnöki, a liberálisok pedig a parlamentáris rendszert részesítenék előnyben. Megszokván az állandó rivalizálást a liberálisok és a demokraták között, hajlamosak vagyunk azt a következtetést levonni, hogy itt ugyebár csak arról van szó, hogy a Nemzeti Liberális Párt a miniszterelnök, a Demokrata Párt pedig az elnök pozícióját szeretné konszolidálni, mindegyik a saját politikai érdekeinek megfelelően.
Eltekintve az ügy politikai vonatkozásaitól, az alkotmánymódosítás kapcsán egy olyan intézményi reform kerül terítékre, amelyre Romániának feltétlenül szüksége van. A rendszerváltás óta, nagyon gyakran fordult elő, hogy a hivatalban lévő kormányfő és államfő között feszültségek keletkeztek a politikai nézetkülönbségek miatt. Láthattuk ezt a 90-es évek elején Petre Roman és Ion Iliescu között, amikor Ion Iliescu végül is a bányászok hathatós segítségével távolította el Romant a kormány éléről és ültette helyébe először a technokrata Stolojant, utána pedig a ’szófogadó’ Vacaroiut. Jellemző volt ez a jelenség a 1996-2000-es, a Demokratikus Konvenció nevével fémjelzett periódusra, a 2000-2004-es Nastase érára is, a mostani politikai ciklusról nem is beszélve, amikor állandó politikai konfliktusok tanúi lehetünk.
Az európai államok nagy többségében parlamentáris köztársaság működik, aminek az a fő jellemvonása, hogy a parlament képezi a köztársaság alapintézményét, választja meg - a kormányprogram alapján - a miniszterelnököt. Ugyancsak a parlament választja az államfőt is, aki többnyire reprezentatív, szimbolikus jogkörökkel rendelkezik. Ebben a konstrukcióban a végrehajtó hatalom igazi birtokosa a miniszterelnök. Ezzel szemben, Franciaországban - az európai államok többségével ellentétben- elnöki köztársaság működik. Egyesek szerint csak fél-elnöki köztársaság, mivel az Egyesült Államokban van érvényben teljes körű elnöki rendszer, ahol a miniszterelnöki tisztség nem is létezik, a végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, és a kormány nem tartozik politikai felelőséggel a törvényhozó hatalomnak, ami azt jelenti, hogy a kormányt nem lehet megbuktatni bizalmatlansági szavazás útján. A franciaországi rendszer keretén belül az állampolgárok közvetlen szavazás által választják az elnököt, akinek személyében különleges hatalmi jogosítványok összpontosulnak, pl. kinevezi a miniszterelnököt, vezeti a kormányüléseket, feloszlathatja a törvényhozást. Ezen rendszer egyik legfontosabb eleme az, hogy az államelnök és a miniszterelnök között alárendeltségi viszony létezik. A végrehajtó hatalom kétpólusú - elnök-miniszterelnök - amelynek keretén belül az államfő abszolút elsőbbséget élvez.
A román alkotmányos berendezkedés a fentebb említett egyik modell kereteibe sem illeszkedik be. Romániában egy hibrid rendszer működik, amely kitűnő lehetőséget nyújt a konfliktusos helyzetek kibontakozására. Az alkotmány előírásai szerint semmilyen alárendeltségi viszony nincs az államfő és a kormányfő között, az államelnök, a választásokat megnyerő párttal vagy pártokkal konzultálva, csak kijelöli a miniszterelnök személyét, akit majd programja alapján a parlament választ megy egy bizalmi szavazás keretén belül. Az államelnököt viszont már az állampolgárok választják közvetlen úton. Az államfő semmilyen formában nem válthatja le a miniszterelnököt. A végrehajtó hatalmat, tehát a miniszterelnök vezetésével a kormány gyakorolja, kivitelezvén az ország általános bel és külpolitikáját. Eddig a pontig, de jure egypólusú rendszer van érvényben.
Igen ám csak itt következnek a bonyodalmak. Az alkotmány ugyanakkor fontos jogosítványokkal ruházza fel az elnököt a külpolitika, valamint a nemzetbiztonság területén. Amennyiben a kormányülések napirendi pontjai között külpolitikai, nemzetbiztonsági, vagy közrenddel kapcsolatos kérdések szerepelnek az elnök részt vehet ezeken az üléseken. Ha ezt megteszi, akkor a miniszterelnök helyett ő vezeti ezeket a kormányüléseket. Mi több az alaptörvény előírja, hogy az elnöknek fel kell ügyelnie a közintézmények hatékony működését. Ez az előírás komoly támadási felületet biztosít az elnöknek a kormánnyal szemben. Az alkotmány szerint az elnök könnyű helyzetben van, nem kell alternatív megoldásokat találnia, elég, ha jelzi a problémákat, a megoldást és a kivitelezést a kormánynak kell biztosítania.
Amint láthattuk első menetben, az alkotmány az általános kül és belpolitika megvalósítását a kormány hatáskörébe utalja, azután pedig kiragad belőle fontos elemeket, amelyeket átirányít elnöki vonzáskörbe. Ezzel tulajdonképpen megosztja a végrehajtó hatalom gyakorlását, és mivel nem határoz meg egy alárendeltségi viszonyt, egy politikai verseny helyzetet teremt a miniszterelnök és az elnök között, amely komoly bonyodalmakhoz vezethet a kormányzás stabilitását illetően. Egy ellentmondásos helyzetet teremt az a tény is, hogy az alkotmány értelmében a miniszterelnök több hatalmi jogosítvánnyal rendelkezik, mint az elnök, viszont a demokratikus legitimitás szempontjából az elnök jóval felülmúlja a miniszterelnököt, mivel az előbbit közvetlenül az állampolgárok, az utóbbit pedig közvetett módon a parlament választja. Más szóval a hatalmi jogosítványok fordítottan arányosak a demokratikus legitimitás elvével.
Romániának választania kell az elnöki és a parlamentáris köztársaság között. Az utóbbi talán demokratikusabbnak tűnik mivel az elnöki rendszerrel ellentétben-ahol az igazi hatalom az elnök kezében összpontosul, aki nem felel politikailag a parlament előtt-a parlamentáris rendszer keretén belül a politikailag felelős miniszterelnök a végrehajtó hatalom letéteményese. Természetesen a döntést megfelelően elő kellene készíteni és politika mentes közvitára kellene bocsátani. Realistán szemlélve a folyamatot ez majdhogynem lehetetlen.
Csoma Botond
A forradalom él!
Megjelent a Szabadsagban
Az 1956-os forradalom és szabadságharc követ bennünket a mindennapokban. Jelen van emlékezetünkben, kollektív nemzettudatunkban, és ugyanakkor nagyon gyakran történelmi és politikai viták tárgyát képezi. Természetesen, a politikum továbbra is megpróbálja „bitorolni” 1956-ot önkényes és leegyszerűsítő megközelítésekkel, jobb és baloldali törésvonalak mentén halmozódó klisék segítségével. Nem sikerült a forradalmat az aktuálpolitika konfliktusai fölé emelni. A politikai harctéren a jelen feszültségeit és kihívásait megpróbálják átültetni egy 56-os környezetbe, ugyanakkor pedig a forradalom történéseit a mai társadalmi és politikai viszonyok fényében értékelik. Ily módon nehezen lehet realista és tárgyilagos következtetéseket levonni az eseményekkel kapcsolatosan.
De azért nem kell elcsüggedni, mert a sokszor irracionális, politikai színezetű historikus elemeket megjelenítő diskurzussal ellentétben, a történetírás viszont megtette a maga kötelességét 1956-al szemben. A kiadott kutatómunkák és primer források egy kiforrott, letisztult képet adnak a forradalomról. Értelemszerűen, ez csak a rendszerváltás után következhetett be, mivel a kádári propaganda hosszú évtizedekig ellenforradalomként értékelte az 1956-ban történteket. Lesslie B. Bain, amerikai újságíró, az illető korszak kiváló ismerője, 1960-ban írt könyvében így fogalmazott: „A legutóbbi történelmi időszak egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, egyetlen eseményt sem magyaráztak félre és mocskoltak be annyira mint a magyar forradalmat.”
Az, a tény hogy mostanában biztos és alapos ismeretekkel rendelkezünk az akkori eseményekről, elsősorban az 1991-ben alapított budapesti 56-os Intézet tevékenységének köszönhetjük. Litván György és Rainer M. János intézetigazgatók és munkatársaik nagyon sok tanulmányt és kutatást publikáltak a forradalom előtörténetéről, lefolyásáról és utóhatásairól. Ezekből a munkákból egyértelműen kitűnik, hogy a forradalom ideiglenes diadala egyértelműen a felkelők érdeme, de az ellenzéki magatartást tanúsító párton belüli értelmiség és Nagy Imre nélkül nem lett volna forradalom. Raymond Aron, francia filózófus véleménye szerint 56 paradox módon megvalósította Marx álmát az 1848-as időkből, hiszen 1956 olyan forradalom volt – írja Aron - amelyet filozófusok vezettek, és amelynek a proletárok voltak a katonái.
A kiadott történelmi munkákból fény derül ugyanakkor Nagy Imre moszkovita múltjára és NKVD-és (a KGB elődje) kapcsolataira, viszont ez egyáltalán nem kisebbíti a forradalomban betöltött szerepét, és nem árnyékolja be semmilyen szempontból erkölcsi tartását és mártírhalálát.
1956 egy nagyon komoly erkölcsi és politikai csapást jelentett a szovjet típusú szocializmusnak, és a kommunista rendszer legitimitását kérdőjelezte meg, hiszen munkások lázadtak fel egy olyan rendszer ellen, amely elméletileg az ők érdekeiket lett volna hivatott képviselni és érvényesíteni. „Győzelmes vereség” volt ez – ahogyan sokan nevezték a magyar forradalmat a nemzetközi sajtóban -, amely hosszútávon előidézte a magyar nemzet pozitív megítélését.
Csoma Botond
Az 1956-os forradalom és szabadságharc követ bennünket a mindennapokban. Jelen van emlékezetünkben, kollektív nemzettudatunkban, és ugyanakkor nagyon gyakran történelmi és politikai viták tárgyát képezi. Természetesen, a politikum továbbra is megpróbálja „bitorolni” 1956-ot önkényes és leegyszerűsítő megközelítésekkel, jobb és baloldali törésvonalak mentén halmozódó klisék segítségével. Nem sikerült a forradalmat az aktuálpolitika konfliktusai fölé emelni. A politikai harctéren a jelen feszültségeit és kihívásait megpróbálják átültetni egy 56-os környezetbe, ugyanakkor pedig a forradalom történéseit a mai társadalmi és politikai viszonyok fényében értékelik. Ily módon nehezen lehet realista és tárgyilagos következtetéseket levonni az eseményekkel kapcsolatosan.
De azért nem kell elcsüggedni, mert a sokszor irracionális, politikai színezetű historikus elemeket megjelenítő diskurzussal ellentétben, a történetírás viszont megtette a maga kötelességét 1956-al szemben. A kiadott kutatómunkák és primer források egy kiforrott, letisztult képet adnak a forradalomról. Értelemszerűen, ez csak a rendszerváltás után következhetett be, mivel a kádári propaganda hosszú évtizedekig ellenforradalomként értékelte az 1956-ban történteket. Lesslie B. Bain, amerikai újságíró, az illető korszak kiváló ismerője, 1960-ban írt könyvében így fogalmazott: „A legutóbbi történelmi időszak egyetlen eseményéről sem hazudtak annyit, egyetlen eseményt sem magyaráztak félre és mocskoltak be annyira mint a magyar forradalmat.”
Az, a tény hogy mostanában biztos és alapos ismeretekkel rendelkezünk az akkori eseményekről, elsősorban az 1991-ben alapított budapesti 56-os Intézet tevékenységének köszönhetjük. Litván György és Rainer M. János intézetigazgatók és munkatársaik nagyon sok tanulmányt és kutatást publikáltak a forradalom előtörténetéről, lefolyásáról és utóhatásairól. Ezekből a munkákból egyértelműen kitűnik, hogy a forradalom ideiglenes diadala egyértelműen a felkelők érdeme, de az ellenzéki magatartást tanúsító párton belüli értelmiség és Nagy Imre nélkül nem lett volna forradalom. Raymond Aron, francia filózófus véleménye szerint 56 paradox módon megvalósította Marx álmát az 1848-as időkből, hiszen 1956 olyan forradalom volt – írja Aron - amelyet filozófusok vezettek, és amelynek a proletárok voltak a katonái.
A kiadott történelmi munkákból fény derül ugyanakkor Nagy Imre moszkovita múltjára és NKVD-és (a KGB elődje) kapcsolataira, viszont ez egyáltalán nem kisebbíti a forradalomban betöltött szerepét, és nem árnyékolja be semmilyen szempontból erkölcsi tartását és mártírhalálát.
1956 egy nagyon komoly erkölcsi és politikai csapást jelentett a szovjet típusú szocializmusnak, és a kommunista rendszer legitimitását kérdőjelezte meg, hiszen munkások lázadtak fel egy olyan rendszer ellen, amely elméletileg az ők érdekeiket lett volna hivatott képviselni és érvényesíteni. „Győzelmes vereség” volt ez – ahogyan sokan nevezték a magyar forradalmat a nemzetközi sajtóban -, amely hosszútávon előidézte a magyar nemzet pozitív megítélését.
Csoma Botond
Történelem és politika
Történelem és politika
Megjelent a Szabadságban
Még 51 év elteltével is nehéz szenvedélymentesen, érzelmi elfogultság nélkül beszélni vagy írni az 1956-os forradalom történéseiről. Sok forradalmár, valamint olyan személyek, akiket közvetlenül vagy közvetett módon érintettek az események, jelenleg is életben vannak. A történelmi munkák mellett, sokszínű egyéni tapasztalatok is befolyásolják a forradalomról alkotott képünket.
A rendszerváltást követően a politikum megpróbálta „birtokba venni” 1956-ot. A forradalom az aktuálpolitikai csatározások eszközévé vált, ami természetesen nem kedvezett a racionális többsíkú megközelítésnek, hanem egy leegyszerűsítő, felületes és egyben történelmietlen retorika kialakulásához vezetett. Ez a jelenség egyáltalán nem magyar sajátosság. Már közhelynek számít, hogy sok helyen a világon a politikusok és más közszereplők „tulajdonosi” igényeket fogalmaznak meg a múlttal szemben, és kényük-kedvük szerint értelmezik azt jelenbeli céljaiknak megfelelően. Ilyen értelemben sincs semmi új a nap alatt, már a 19.-ik századi történészek is – köztük Leopold von Ranke, német történész, a professzionális történetírás, valamint a pozitivista történelemszemlélet megalapítója, aki a romantikusokkal szemben az objektivitásra fektette a hangsúlyt - szembesültek a történelem és a politika érzékeny viszonyával. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne elkerülni azt, hogy a történelem a politika eszközéve váljon, számukra a válasz egyértelműen az volt, hogy: sehogy. Ezen választ a legjobban az a tény támasztotta alá, hogy abban a korban az újonnan létrejött német professzionális történetírás egyben ideológiát is biztosított a porosz nemzetállam politikai síkon történő létrehozásához.
Nagyon sokan megállapították, hogy a történelmet, mint tudományt számos kihívás éri a politika és a politizáló közvélemény részéről. A politikailag konstruált történeti érvelésén kívül, ennek az egyik prózaibb oka a történeti tudás átjárhatóságában rejlik. Más tudományok – mint például az orvostudomány vagy akár a közgazdaságtan - inkább technikai problémákkal foglalkoznak, ezen kívül pedig olyan szaknyelvet használnak, amelynek segítségével távol tartják maguktól a nagyközönséget. Ezzel szemben a történetírás, néhány szakkifejezést leszámítva, hétköznapi, közérthető nyelvezetet használ. Ezért is érezheti a társadalom bármely tagja, hogy véleményt alakíthat ki az elvileg tudományos történetírás területéhez tartozó kérdésről. Ez csak természetes, hogy így legyen. Egy demokratikus társadalmi berendezkedésben, Jürgen Habermas szociológus szavaival élve: „a történelemnek közüggyé kell válnia”. Csak arra vigyázzunk, hogy eközben ne a manipuláció eszközévé degradálódjon!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc fordulópontot jelentett a magyar nemzet életében. Következésképpen, beszélnünk kell róla. Ugyanakkor, az új kutatómunkák, primer források, valamint egyéni tapasztalatok fényében alkalmunk van elmélyíteni tudásunkat az akkori eseményekről. Ily módon, egy kicsit elvonatkoztatva a különböző politikai interpretációktól, ismeretszerzési kezdeményezésünk sikerrel járhat, összefüggéseiben láthatjuk a cselekményeket, megismerhetjük Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét és talán azt is megtudhatjuk, hogy eleve bukásra volt ítélve a magyar forradalom vagy sem. A közvélekedéssel ellentétben, történészek véleménye szerint a történetírás keretén belül – a mi lett volna, ha? című kérdést is kell vizsgálni, mert a történelem minden pillanatában vannak reális alternatívák, és ha ezeket, mint irreálisakat elvetjük, csupán azért mert nem történtek meg, akkor az egész helyzetelemzésből eltávolítjuk a realitást. A történelem nem csupán arról szól, hogy mi történt, hanem arról is, hogy mi történt abban az összefüggésben, hogy mi történhetett volna.
Mindezekhez kívánok mindenkinek méltóságteljes megemlékezést.
Csoma Botond
Megjelent a Szabadságban
Még 51 év elteltével is nehéz szenvedélymentesen, érzelmi elfogultság nélkül beszélni vagy írni az 1956-os forradalom történéseiről. Sok forradalmár, valamint olyan személyek, akiket közvetlenül vagy közvetett módon érintettek az események, jelenleg is életben vannak. A történelmi munkák mellett, sokszínű egyéni tapasztalatok is befolyásolják a forradalomról alkotott képünket.
A rendszerváltást követően a politikum megpróbálta „birtokba venni” 1956-ot. A forradalom az aktuálpolitikai csatározások eszközévé vált, ami természetesen nem kedvezett a racionális többsíkú megközelítésnek, hanem egy leegyszerűsítő, felületes és egyben történelmietlen retorika kialakulásához vezetett. Ez a jelenség egyáltalán nem magyar sajátosság. Már közhelynek számít, hogy sok helyen a világon a politikusok és más közszereplők „tulajdonosi” igényeket fogalmaznak meg a múlttal szemben, és kényük-kedvük szerint értelmezik azt jelenbeli céljaiknak megfelelően. Ilyen értelemben sincs semmi új a nap alatt, már a 19.-ik századi történészek is – köztük Leopold von Ranke, német történész, a professzionális történetírás, valamint a pozitivista történelemszemlélet megalapítója, aki a romantikusokkal szemben az objektivitásra fektette a hangsúlyt - szembesültek a történelem és a politika érzékeny viszonyával. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne elkerülni azt, hogy a történelem a politika eszközéve váljon, számukra a válasz egyértelműen az volt, hogy: sehogy. Ezen választ a legjobban az a tény támasztotta alá, hogy abban a korban az újonnan létrejött német professzionális történetírás egyben ideológiát is biztosított a porosz nemzetállam politikai síkon történő létrehozásához.
Nagyon sokan megállapították, hogy a történelmet, mint tudományt számos kihívás éri a politika és a politizáló közvélemény részéről. A politikailag konstruált történeti érvelésén kívül, ennek az egyik prózaibb oka a történeti tudás átjárhatóságában rejlik. Más tudományok – mint például az orvostudomány vagy akár a közgazdaságtan - inkább technikai problémákkal foglalkoznak, ezen kívül pedig olyan szaknyelvet használnak, amelynek segítségével távol tartják maguktól a nagyközönséget. Ezzel szemben a történetírás, néhány szakkifejezést leszámítva, hétköznapi, közérthető nyelvezetet használ. Ezért is érezheti a társadalom bármely tagja, hogy véleményt alakíthat ki az elvileg tudományos történetírás területéhez tartozó kérdésről. Ez csak természetes, hogy így legyen. Egy demokratikus társadalmi berendezkedésben, Jürgen Habermas szociológus szavaival élve: „a történelemnek közüggyé kell válnia”. Csak arra vigyázzunk, hogy eközben ne a manipuláció eszközévé degradálódjon!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc fordulópontot jelentett a magyar nemzet életében. Következésképpen, beszélnünk kell róla. Ugyanakkor, az új kutatómunkák, primer források, valamint egyéni tapasztalatok fényében alkalmunk van elmélyíteni tudásunkat az akkori eseményekről. Ily módon, egy kicsit elvonatkoztatva a különböző politikai interpretációktól, ismeretszerzési kezdeményezésünk sikerrel járhat, összefüggéseiben láthatjuk a cselekményeket, megismerhetjük Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét és talán azt is megtudhatjuk, hogy eleve bukásra volt ítélve a magyar forradalom vagy sem. A közvélekedéssel ellentétben, történészek véleménye szerint a történetírás keretén belül – a mi lett volna, ha? című kérdést is kell vizsgálni, mert a történelem minden pillanatában vannak reális alternatívák, és ha ezeket, mint irreálisakat elvetjük, csupán azért mert nem történtek meg, akkor az egész helyzetelemzésből eltávolítjuk a realitást. A történelem nem csupán arról szól, hogy mi történt, hanem arról is, hogy mi történt abban az összefüggésben, hogy mi történhetett volna.
Mindezekhez kívánok mindenkinek méltóságteljes megemlékezést.
Csoma Botond
50 év távlatából
50 év távlatából
Megjelent a Szabadságban
Folyó év október 23-án megemlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 50-ik évfordulójáról. Ezen forradalomnak elég komoly következményei voltak Erdélyben is, ahol több ezer embert letartóztattak, magyarokat és románokat egyaránt. Az akkori román kommunista vezetés rögtön 56 után elkezdett nagyon gyorsan nacionalista elemeket beépíteni retorikájába, amely később a Ceausescu-rezsim úgynevezett nacionál – kommunizmusában csúcsosodott ki. A forradalmi eseményeket és az erdélyi magyarság szimpátia megnyilvánulását a magyar irredentizmus veszélyeként tüntették fel, és ezt felhasználván sikerült meggyőzni a szovjet vezetőket is arról, hogy bizony, bizony a magyar nacionalizmus destabilizálhatja a szocializmus békés építését Romániában, és ezért feltétlenül szükség van a romániai magyarság politikai befolyásának visszaszorítására. Ennek a kezdeményezésnek az lett az egyik következménye, hogy szovjet belegyezéssel sikerült nagyon sok magyar nemzetiségű kommunista vezetőt eltávolítani tisztségéből.
A vérbe fojtott 1956-as forradalmat, követte a Kádár rendszer. Világos volt, hogy a forradalom célkitűzései-függetlenség és demokrácia-nem valósulhattak meg, viszont nem volt visszatérés az 1956 előtti politikához sem. A keményvonalas sztálinisták-Rákosi, Gerő és társai - nem juthattak többé politikai szerephez Magyarországon. A forradalmat követő, kegyetlen retorzió után, az 1962-es évet követően, a Kádár-korszak belépett egy úgynevezett stabilizációs fázisba, amikor is a diktatúra represszív jellege enyhült valamelyest, és kialakult a magyar szocializmusmodell, amelynek főbb jellemvonásai a társadalmi alrendszerek-a gazdaság, az oktatás, a kultúra - bizonyos fokú önállósulásában, valamint a mindennapi élet depolitizálásában mutatkoztak meg. Az 56-os forradalom egyik nagy vívmánya az volt, hogy a diktatúra totális jellege eltűnt, helyét egy autoriter rendszer vette át, ami a kor lehetőségeihez képest egy nagy előrelépés volt. Hétköznapibb szóval élve, létrejött a ’ puha diktatúra’, vagy - ahogyan sokan mások nevezték - a ’gulyáskommunizmus’, amelynek természetesen elsődleges célja az volt, hogy elfeledtesse a magyar társadalommal 56 céljait, de ugyanakkor elviselhetőbb megélhetési feltételeket is teremtett Magyarországon. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy hosszútávon nem bukott el a magyar forradalom. A csapás, amelyet a szovjet blokk falára mért, olyan repedéseket idézett elő, amelyeknek közvetett módon komoly szerepük volt a rendszerváltás megvalósításában.
50 évvel az események után, talán eljött az ideje annak, hogy az 1956-os forradalmat a maga történelmi valóságában szemléljük, és próbáljuk meg az aktuálpolitika konfliktusai fölé emelni. Egy illúzióktól és mítoszoktól mentes megközelítésre lenne szükség. Az első lépést a magyarországi politikumnak kellene megtennie, és ez abban mutatkozhatna meg, hogy 1956-ot nem használja fel többé politikai célok elérésére, valamint a jelen feszültségeit és kihívásait nem próbálja meg átültetni egy 56-os környezetbe, ugyanakkor pedig a forradalom történéseit sem értékeli a mai társadalmi és politikai viszonyok fényében. Így talán eljuthatunk oda, hogy realista következtetéseket vonjunk le a forradalommal kapcsolatosan.
A tárgyilagos megközelítés kikristályosodásában sokat segíthet Charles Gati, Egyesült Államokban elő magyar történész, Vesztett Illúziók című, nemrég megjelent könyve. A szerző komplex elemzést tár elénk arról, hogy hogyan határozták meg Washington és Moszkva hatalmi játékai a magyar szabadságharc sorsát, és ugyanakkor emberközeli, tárgyilagos képet nyújt Nagy Imréről, a forradalom miniszterelnökéről, aki csak október 28-án, 5 nappal a forradalom kitörése után tudott azonosulni a felkelők követeléseivel, és akinek első miniszterelnöksége (1953-1955) előtti múltját a forradalmár diákok és munkások alig ismerték.
Csoma Botond
Megjelent a Szabadságban
Folyó év október 23-án megemlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 50-ik évfordulójáról. Ezen forradalomnak elég komoly következményei voltak Erdélyben is, ahol több ezer embert letartóztattak, magyarokat és románokat egyaránt. Az akkori román kommunista vezetés rögtön 56 után elkezdett nagyon gyorsan nacionalista elemeket beépíteni retorikájába, amely később a Ceausescu-rezsim úgynevezett nacionál – kommunizmusában csúcsosodott ki. A forradalmi eseményeket és az erdélyi magyarság szimpátia megnyilvánulását a magyar irredentizmus veszélyeként tüntették fel, és ezt felhasználván sikerült meggyőzni a szovjet vezetőket is arról, hogy bizony, bizony a magyar nacionalizmus destabilizálhatja a szocializmus békés építését Romániában, és ezért feltétlenül szükség van a romániai magyarság politikai befolyásának visszaszorítására. Ennek a kezdeményezésnek az lett az egyik következménye, hogy szovjet belegyezéssel sikerült nagyon sok magyar nemzetiségű kommunista vezetőt eltávolítani tisztségéből.
A vérbe fojtott 1956-as forradalmat, követte a Kádár rendszer. Világos volt, hogy a forradalom célkitűzései-függetlenség és demokrácia-nem valósulhattak meg, viszont nem volt visszatérés az 1956 előtti politikához sem. A keményvonalas sztálinisták-Rákosi, Gerő és társai - nem juthattak többé politikai szerephez Magyarországon. A forradalmat követő, kegyetlen retorzió után, az 1962-es évet követően, a Kádár-korszak belépett egy úgynevezett stabilizációs fázisba, amikor is a diktatúra represszív jellege enyhült valamelyest, és kialakult a magyar szocializmusmodell, amelynek főbb jellemvonásai a társadalmi alrendszerek-a gazdaság, az oktatás, a kultúra - bizonyos fokú önállósulásában, valamint a mindennapi élet depolitizálásában mutatkoztak meg. Az 56-os forradalom egyik nagy vívmánya az volt, hogy a diktatúra totális jellege eltűnt, helyét egy autoriter rendszer vette át, ami a kor lehetőségeihez képest egy nagy előrelépés volt. Hétköznapibb szóval élve, létrejött a ’ puha diktatúra’, vagy - ahogyan sokan mások nevezték - a ’gulyáskommunizmus’, amelynek természetesen elsődleges célja az volt, hogy elfeledtesse a magyar társadalommal 56 céljait, de ugyanakkor elviselhetőbb megélhetési feltételeket is teremtett Magyarországon. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy hosszútávon nem bukott el a magyar forradalom. A csapás, amelyet a szovjet blokk falára mért, olyan repedéseket idézett elő, amelyeknek közvetett módon komoly szerepük volt a rendszerváltás megvalósításában.
50 évvel az események után, talán eljött az ideje annak, hogy az 1956-os forradalmat a maga történelmi valóságában szemléljük, és próbáljuk meg az aktuálpolitika konfliktusai fölé emelni. Egy illúzióktól és mítoszoktól mentes megközelítésre lenne szükség. Az első lépést a magyarországi politikumnak kellene megtennie, és ez abban mutatkozhatna meg, hogy 1956-ot nem használja fel többé politikai célok elérésére, valamint a jelen feszültségeit és kihívásait nem próbálja meg átültetni egy 56-os környezetbe, ugyanakkor pedig a forradalom történéseit sem értékeli a mai társadalmi és politikai viszonyok fényében. Így talán eljuthatunk oda, hogy realista következtetéseket vonjunk le a forradalommal kapcsolatosan.
A tárgyilagos megközelítés kikristályosodásában sokat segíthet Charles Gati, Egyesült Államokban elő magyar történész, Vesztett Illúziók című, nemrég megjelent könyve. A szerző komplex elemzést tár elénk arról, hogy hogyan határozták meg Washington és Moszkva hatalmi játékai a magyar szabadságharc sorsát, és ugyanakkor emberközeli, tárgyilagos képet nyújt Nagy Imréről, a forradalom miniszterelnökéről, aki csak október 28-án, 5 nappal a forradalom kitörése után tudott azonosulni a felkelők követeléseivel, és akinek első miniszterelnöksége (1953-1955) előtti múltját a forradalmár diákok és munkások alig ismerték.
Csoma Botond
A harmadik út vége?
A harmadik út vége?
Megjelent a Szabadságban
Távozni készül a kormány és a Munkáspárt éléről Tony Blair brit miniszterelnök, aki politikai értelemben komoly eredményeket valósított meg. 1997-ben került hatalomra, és 1812 óta ő lett az Egyesült Királyság legfiatalabb miniszterelnöke. Három egymás utáni kormányzati ciklust sikerült biztosítania pártjának számara, ami egy eddig egyetlen munkáspárti vezérnek sem sikerült. Ezáltal bebizonyította azt, hogy a Munkáspárt képes hosszú távú felelős kormányzati politikát folytatni. Vajon azért sikerült neki ezt a politikai teljesítményt elérni, mert talán – visszatekintve a Munkáspárt második világháború utáni történetére - Tony Blair volt a legkevésbé baloldali munkáspárti vezető?
A „Labour Gorbacsovjaként” is emlegetett Blair alapvetően megreformálta a brit Munkáspártot. Még hatalomra kerülése előtt kiiktatta a pártprogramból az állami tulajdon melletti elkötelezettséget, csökkentette a szakszervezetek befolyását a pártstruktúrában, és sikerült kiterjesztenie a párt szavazóbázisát a középosztályra is, ami jelentősen hozzájárult az elért választási sikerekhez. Miniszterelnökként felkarolta az amerikai gyökerekkel rendelkező harmadik út politikáját, aminek az elméleti koncepció rendszerét Anthony Giddens brit szociológus dolgozta ki. Sokan sokféleképpen vélekedtek a harmadik útról. Megalkotói azt hangoztatták, hogy a harmadik út elsősorban ideológia mentessé szeretné tenni a gyakorlati kormányzati politizálást, túl szeretne lépni a hagyományos jobb és baloldali politikai cezúrákon. Ilyen értelemben ez a kezdeményezés a reformkapitalizmus kísérlete, ami az alternatívát keresi a dogmatikus szociáldemokráciára és a nyers neoliberalizmusra, és ugyanakkor úgy baloldali mint liberális értékeket szeretne megjeleníteni egy, magát haladónak nevező, kormányzati tevékenységben. Bírálói szerint a harmadik út nem más mint egy politikai érdekházasság a szociáldemokrácia és a neoliberális gazdaság között, tulajdonképpen egy „soft-thatcherizmus”, ami csak elmélyíti a szociális és gazdasági különbségeket a társadalom különböző rétegei között, és eltéríti a szociáldemokráciát az alapvető érdekvédelmi szerepétől.
Ebben a pillanatban nehéz távlati szempontból megítélni a blairizmus 10 évének társadalompolitikai eredményeit és következményeit. Sokan azt mondják, hogy Blair távozásával a harmadik út is dugába dőlt, ami szerintük amúgy is csak egy tartalom nélküli látszatpolitika volt. A tartalom hiányát az oktatásbeli és egészségügyi reformok kapcsán is felrótták Blairnek, avval vádolván, hogy nem igazán mert hozzányúlni a kényes szociális kérdésekhez és mindig csak kozmetikázott. Ugyanakkor vitathatatlan eredményeket ért el, felállította a skót és walesi parlamentet, és úgy tűnik, hogy sikerült részben megoldani a több évtizedes észak ír konfliktust is. A brit gazdaság hosszú ideje igencsak fellendülő pályán mozog, habár sokan úgy vélik, hogy ez nem igazán Blair érdeme, ez a felívelés inkább a thatcheri gazdaságpolitika hosszú távú pozitív következményeinek tulajdonítható.
A brit politika jó képességű „fenegyereke” elszalasztotta azt az esélyt, hogy egy népszerű vezetőként vonuljon vissza a politikai életből. Érdemei ellenére, megítélése rendkívül ellentmondásos, végül is saját pártja-aminek annyi politikai szolgálatot tett –kényszeríttette a visszalépésre. Az Egyesült Királyság iraki szerepvállalása elindította Blairt a politikai lejtőn, ahonnan nem volt visszaút. A brit választók ezáltal azt üzenték Blairnek, hogy talán a reformkapitalizmus sokszor ellentmondásos jellegét hajlandók elfogadni, az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos valótlan információkat –amelyek úgymond igazolták a katonai beavatkozást- viszont már nem.
Csoma Botond
Megjelent a Szabadságban
Távozni készül a kormány és a Munkáspárt éléről Tony Blair brit miniszterelnök, aki politikai értelemben komoly eredményeket valósított meg. 1997-ben került hatalomra, és 1812 óta ő lett az Egyesült Királyság legfiatalabb miniszterelnöke. Három egymás utáni kormányzati ciklust sikerült biztosítania pártjának számara, ami egy eddig egyetlen munkáspárti vezérnek sem sikerült. Ezáltal bebizonyította azt, hogy a Munkáspárt képes hosszú távú felelős kormányzati politikát folytatni. Vajon azért sikerült neki ezt a politikai teljesítményt elérni, mert talán – visszatekintve a Munkáspárt második világháború utáni történetére - Tony Blair volt a legkevésbé baloldali munkáspárti vezető?
A „Labour Gorbacsovjaként” is emlegetett Blair alapvetően megreformálta a brit Munkáspártot. Még hatalomra kerülése előtt kiiktatta a pártprogramból az állami tulajdon melletti elkötelezettséget, csökkentette a szakszervezetek befolyását a pártstruktúrában, és sikerült kiterjesztenie a párt szavazóbázisát a középosztályra is, ami jelentősen hozzájárult az elért választási sikerekhez. Miniszterelnökként felkarolta az amerikai gyökerekkel rendelkező harmadik út politikáját, aminek az elméleti koncepció rendszerét Anthony Giddens brit szociológus dolgozta ki. Sokan sokféleképpen vélekedtek a harmadik útról. Megalkotói azt hangoztatták, hogy a harmadik út elsősorban ideológia mentessé szeretné tenni a gyakorlati kormányzati politizálást, túl szeretne lépni a hagyományos jobb és baloldali politikai cezúrákon. Ilyen értelemben ez a kezdeményezés a reformkapitalizmus kísérlete, ami az alternatívát keresi a dogmatikus szociáldemokráciára és a nyers neoliberalizmusra, és ugyanakkor úgy baloldali mint liberális értékeket szeretne megjeleníteni egy, magát haladónak nevező, kormányzati tevékenységben. Bírálói szerint a harmadik út nem más mint egy politikai érdekházasság a szociáldemokrácia és a neoliberális gazdaság között, tulajdonképpen egy „soft-thatcherizmus”, ami csak elmélyíti a szociális és gazdasági különbségeket a társadalom különböző rétegei között, és eltéríti a szociáldemokráciát az alapvető érdekvédelmi szerepétől.
Ebben a pillanatban nehéz távlati szempontból megítélni a blairizmus 10 évének társadalompolitikai eredményeit és következményeit. Sokan azt mondják, hogy Blair távozásával a harmadik út is dugába dőlt, ami szerintük amúgy is csak egy tartalom nélküli látszatpolitika volt. A tartalom hiányát az oktatásbeli és egészségügyi reformok kapcsán is felrótták Blairnek, avval vádolván, hogy nem igazán mert hozzányúlni a kényes szociális kérdésekhez és mindig csak kozmetikázott. Ugyanakkor vitathatatlan eredményeket ért el, felállította a skót és walesi parlamentet, és úgy tűnik, hogy sikerült részben megoldani a több évtizedes észak ír konfliktust is. A brit gazdaság hosszú ideje igencsak fellendülő pályán mozog, habár sokan úgy vélik, hogy ez nem igazán Blair érdeme, ez a felívelés inkább a thatcheri gazdaságpolitika hosszú távú pozitív következményeinek tulajdonítható.
A brit politika jó képességű „fenegyereke” elszalasztotta azt az esélyt, hogy egy népszerű vezetőként vonuljon vissza a politikai életből. Érdemei ellenére, megítélése rendkívül ellentmondásos, végül is saját pártja-aminek annyi politikai szolgálatot tett –kényszeríttette a visszalépésre. Az Egyesült Királyság iraki szerepvállalása elindította Blairt a politikai lejtőn, ahonnan nem volt visszaút. A brit választók ezáltal azt üzenték Blairnek, hogy talán a reformkapitalizmus sokszor ellentmondásos jellegét hajlandók elfogadni, az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos valótlan információkat –amelyek úgymond igazolták a katonai beavatkozást- viszont már nem.
Csoma Botond
Híd az Atlanti-óceán felett
Híd az Atlanti-óceán felett
Megjelent a Szabadságban
Nem kell hozzáértő, bennfentes politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, hogy a 21.-ik század elején az európai-amerikai kapcsolatok jelentősen megromlottak. A hidegháború után, az új veszélyek fényében, valamint az iraki katonai intervenciót követően szakadás következett be a nyugati világban.
Mint minden olyan viszonyt, amely emberek millióinak és államok sokaságának a kapcsolatát öleli fel, az Egyesült Államok és Európa viszonyát is a percepció és a közvélekedés szintjén nagyon sok sztereotípia és előítélet határozza meg. Természetesen az előítéletek elmélyüléséhez hozzájárult Bush elnök „cowboy”-os magatartása is, amely sok olyan európai szemében – akik nagyon könnyen a leegyszerűsítés és az általánosítás eszközéhez folyamodnak, ami részben érthető, mert ugyanakkor irreális elvárás lenne az is, hogy az emberek minden pillanatban és kontextusban józan elemzést készítsenek – megerősítette azt a képzetet, hogy az Egyesült Államok a nyers erő és a modortalan politizálás országa.
Az egyéni tapasztalatok sokasága rányomja bélyegét az atlanti kapcsolatokra. Mindeninek más története van Amerikáról, annak függvényében, hogy hol járt és milyen miliőbe került. Ez így természetes, a baj csak ott kezdődik, amikor egy rövidebb vagy hosszabb amerikai út után nagyon átfogó és messzemenő következtetéseket vonunk le az egész társadalomra nézve. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sokan úgy alakítanak ki véleményeket a tengerentúlról, hogy soha nem jártak ott. Részleges és személyes vagy máshonnan szerzett tapasztalataikat kivetítik az egészre, ami téves konklúziókhoz vezet, főleg egy olyan heterogén társadalomban, mint az amerikai, ahol egy ország határain belül óriási különbségek vannak.
Az európai országoknak az Egyesült Államokhoz való viszonyulásának elég hosszú és szövevényes története van. Mindig is létezett egy politikai és intellektuális síkú megközelítés. Nagy Britannia a második világháborúval kezdődőleg egy „különleges kapcsolatot” alakított ki az USA-val. Erre egyrészt a német veszély miatt volt szükség, másrészt pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Nagy Britannia saját, viszonylagos vezető szerepét a világban csakis az USA árnyékában őrizheti meg.
Franciaország esete egy kicsit bonyolultabb. A franciák nemzeti önérzete komoly sérüléseket szenvedett a második világháborúban. „Porból” kellett újjáépíteni a nemzeti büszkeséget és a nemzetközi befolyást, amely elég nehéz feladatnak bizonyult egy olyan hidegháborús környezetben, ahol Franciaország politikai súlya lényegesen csökkent és a francia nyelv kezdett háttérbe szorulni az angollal szemben. Válaszként erre megszületett a politikai Amerika ellenesség, amelynek Franciaországban komoly értelmiségi gyökerei is voltak.
A háborút követően Nyugat-Németországot komoly gazdasági szállak fűzték az USA-hoz. Amerikához való viszonyulásában London és Párizs között egyensúlyozott sokáig.
Ugyanakkor a Kelet-Európai értelmiségiek a vasfüggöny miatt egy jó ideig kimaradtak Amerikának és Európának a viszonyára vonatkozó vitából. A rendszerváltást követően, nagyon sokan közülük – Andrei Plesu, Milan Kundera, Vaclav Havel és mások - azt nyilatkozták, hogy ők soha nem gondolták, hogy Nyugat-Európa és az Egyesült Államok két külön entitás lenne.
Habermas német filozófussal és szociológussal ellentétben – aki egyértelműen megfogalmazta az európai felsőbbrendűség tételét Amerikával szemben – sokkal relevánsabb és az igazsághoz közelebb álló következtetéseket tudunk levonni az atlanti viszonnyal kapcsolatosan, amennyiben abból a közhelyből indulunk ki, hogy Európa és az USA különböznek, de mindegyiknek megvan a maga jó és rossz oldala.
Empirikus tanulmányok és a gyakorlati élet ékesszóló példákat tudnak szolgáltatni az esetleges különbségekre. Az amerikaiak talán vallásosabbak, mint az európaiak. Meg kell jegyeznem, hogy számottevő különbségek vannak különböző európai országok között ezen téren, tehát semmiképpen nem lehet egy homogén európai attitűdről beszélni. Az egyház és az állam között élesebb talán a választóvonal, és a szekularizáció is előrehaladottabb Nyugat és Közép-Európában, mint az USA-ban, viszont Amerikában soha nem létezett államvallás. A halálbüntetés elfogadottsága sokkal nagyobb az USA-ban mint a kontinensünkön. Az állami intervenció a gazdaság terén, valamint a szociális biztonság nagyobb Európában, az amerikai munkapiac viszont rugalmasabb és az amerikaiak kevesebb adót fizetnek, mint az európaiak, és a példákat még lehetne sorolni.
Az iraki konfliktus komoly vitát váltott ki az USA és Európa között. Az európai reakció korántsem volt egységes. Rumsfeld, akkori amerikai védelmi miniszter blőd felosztása szerint a „régi Európa”- Franciaország és Németország- nem támogatta a háborút, az „új Európa”- zömében kelet és közép európai országok – viszont igen. Franciaország agresszíven reagált, amikor a kelet és közép-Európai országok USA párti álláspontra helyezkedtek, Chirac elnök azt nyilatkozta, hogy ezeknek az országoknak inkább hallgatniuk kellett volna. A kelet- és közép-európai országok joggal érezték sértve magukat, és tették fel azt a kérdést, hogy vajon csak a franciák beszélhetnek Európa nevében? Orwell angol író gondolatát egy kicsit átírva, ezek az államok úgy érezhették, hogy minden európai egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek is.
Közelegnek az amerikai elnökválasztások. Amennyiben a Demokrata Párt jelöltje, Barack Obama lesz a Fehér Ház lakója, nagyobb esély van arra, hogy az USA-Európa viszony javuljon. Tekintve, hogy neki nincsen „cowboy” kalapja, talán az európai előítéletek is elhalványulnak valamennyire.
Csoma Botond
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
