50 év távlatából

50 év távlatából




Megjelent a Szabadságban




Folyó év október 23-án megemlékezünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 50-ik évfordulójáról. Ezen forradalomnak elég komoly következményei voltak Erdélyben is, ahol több ezer embert letartóztattak, magyarokat és románokat egyaránt. Az akkori román kommunista vezetés rögtön 56 után elkezdett nagyon gyorsan nacionalista elemeket beépíteni retorikájába, amely később a Ceausescu-rezsim úgynevezett nacionál – kommunizmusában csúcsosodott ki. A forradalmi eseményeket és az erdélyi magyarság szimpátia megnyilvánulását a magyar irredentizmus veszélyeként tüntették fel, és ezt felhasználván sikerült meggyőzni a szovjet vezetőket is arról, hogy bizony, bizony a magyar nacionalizmus destabilizálhatja a szocializmus békés építését Romániában, és ezért feltétlenül szükség van a romániai magyarság politikai befolyásának visszaszorítására. Ennek a kezdeményezésnek az lett az egyik következménye, hogy szovjet belegyezéssel sikerült nagyon sok magyar nemzetiségű kommunista vezetőt eltávolítani tisztségéből.
A vérbe fojtott 1956-as forradalmat, követte a Kádár rendszer. Világos volt, hogy a forradalom célkitűzései-függetlenség és demokrácia-nem valósulhattak meg, viszont nem volt visszatérés az 1956 előtti politikához sem. A keményvonalas sztálinisták-Rákosi, Gerő és társai - nem juthattak többé politikai szerephez Magyarországon. A forradalmat követő, kegyetlen retorzió után, az 1962-es évet követően, a Kádár-korszak belépett egy úgynevezett stabilizációs fázisba, amikor is a diktatúra represszív jellege enyhült valamelyest, és kialakult a magyar szocializmusmodell, amelynek főbb jellemvonásai a társadalmi alrendszerek-a gazdaság, az oktatás, a kultúra - bizonyos fokú önállósulásában, valamint a mindennapi élet depolitizálásában mutatkoztak meg. Az 56-os forradalom egyik nagy vívmánya az volt, hogy a diktatúra totális jellege eltűnt, helyét egy autoriter rendszer vette át, ami a kor lehetőségeihez képest egy nagy előrelépés volt. Hétköznapibb szóval élve, létrejött a ’ puha diktatúra’, vagy - ahogyan sokan mások nevezték - a ’gulyáskommunizmus’, amelynek természetesen elsődleges célja az volt, hogy elfeledtesse a magyar társadalommal 56 céljait, de ugyanakkor elviselhetőbb megélhetési feltételeket is teremtett Magyarországon. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy hosszútávon nem bukott el a magyar forradalom. A csapás, amelyet a szovjet blokk falára mért, olyan repedéseket idézett elő, amelyeknek közvetett módon komoly szerepük volt a rendszerváltás megvalósításában.
50 évvel az események után, talán eljött az ideje annak, hogy az 1956-os forradalmat a maga történelmi valóságában szemléljük, és próbáljuk meg az aktuálpolitika konfliktusai fölé emelni. Egy illúzióktól és mítoszoktól mentes megközelítésre lenne szükség. Az első lépést a magyarországi politikumnak kellene megtennie, és ez abban mutatkozhatna meg, hogy 1956-ot nem használja fel többé politikai célok elérésére, valamint a jelen feszültségeit és kihívásait nem próbálja meg átültetni egy 56-os környezetbe, ugyanakkor pedig a forradalom történéseit sem értékeli a mai társadalmi és politikai viszonyok fényében. Így talán eljuthatunk oda, hogy realista következtetéseket vonjunk le a forradalommal kapcsolatosan.
A tárgyilagos megközelítés kikristályosodásában sokat segíthet Charles Gati, Egyesült Államokban elő magyar történész, Vesztett Illúziók című, nemrég megjelent könyve. A szerző komplex elemzést tár elénk arról, hogy hogyan határozták meg Washington és Moszkva hatalmi játékai a magyar szabadságharc sorsát, és ugyanakkor emberközeli, tárgyilagos képet nyújt Nagy Imréről, a forradalom miniszterelnökéről, aki csak október 28-án, 5 nappal a forradalom kitörése után tudott azonosulni a felkelők követeléseivel, és akinek első miniszterelnöksége (1953-1955) előtti múltját a forradalmár diákok és munkások alig ismerték.


Csoma Botond