Híd az Atlanti-óceán felett

Híd az Atlanti-óceán felett

Megjelent a Szabadságban

Nem kell hozzáértő, bennfentes politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, hogy a 21.-ik század elején az európai-amerikai kapcsolatok jelentősen megromlottak. A hidegháború után, az új veszélyek fényében, valamint az iraki katonai intervenciót követően szakadás következett be a nyugati világban.

Mint minden olyan viszonyt, amely emberek millióinak és államok sokaságának a kapcsolatát öleli fel, az Egyesült Államok és Európa viszonyát is a percepció és a közvélekedés szintjén nagyon sok sztereotípia és előítélet határozza meg. Természetesen az előítéletek elmélyüléséhez hozzájárult Bush elnök „cowboy”-os magatartása is, amely sok olyan európai szemében – akik nagyon könnyen a leegyszerűsítés és az általánosítás eszközéhez folyamodnak, ami részben érthető, mert ugyanakkor irreális elvárás lenne az is, hogy az emberek minden pillanatban és kontextusban józan elemzést készítsenek – megerősítette azt a képzetet, hogy az Egyesült Államok a nyers erő és a modortalan politizálás országa.

Az egyéni tapasztalatok sokasága rányomja bélyegét az atlanti kapcsolatokra. Mindeninek más története van Amerikáról, annak függvényében, hogy hol járt és milyen miliőbe került. Ez így természetes, a baj csak ott kezdődik, amikor egy rövidebb vagy hosszabb amerikai út után nagyon átfogó és messzemenő következtetéseket vonunk le az egész társadalomra nézve. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sokan úgy alakítanak ki véleményeket a tengerentúlról, hogy soha nem jártak ott. Részleges és személyes vagy máshonnan szerzett tapasztalataikat kivetítik az egészre, ami téves konklúziókhoz vezet, főleg egy olyan heterogén társadalomban, mint az amerikai, ahol egy ország határain belül óriási különbségek vannak.

Az európai országoknak az Egyesült Államokhoz való viszonyulásának elég hosszú és szövevényes története van. Mindig is létezett egy politikai és intellektuális síkú megközelítés. Nagy Britannia a második világháborúval kezdődőleg egy „különleges kapcsolatot” alakított ki az USA-val. Erre egyrészt a német veszély miatt volt szükség, másrészt pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Nagy Britannia saját, viszonylagos vezető szerepét a világban csakis az USA árnyékában őrizheti meg.

Franciaország esete egy kicsit bonyolultabb. A franciák nemzeti önérzete komoly sérüléseket szenvedett a második világháborúban. „Porból” kellett újjáépíteni a nemzeti büszkeséget és a nemzetközi befolyást, amely elég nehéz feladatnak bizonyult egy olyan hidegháborús környezetben, ahol Franciaország politikai súlya lényegesen csökkent és a francia nyelv kezdett háttérbe szorulni az angollal szemben. Válaszként erre megszületett a politikai Amerika ellenesség, amelynek Franciaországban komoly értelmiségi gyökerei is voltak.

A háborút követően Nyugat-Németországot komoly gazdasági szállak fűzték az USA-hoz. Amerikához való viszonyulásában London és Párizs között egyensúlyozott sokáig.

Ugyanakkor a Kelet-Európai értelmiségiek a vasfüggöny miatt egy jó ideig kimaradtak Amerikának és Európának a viszonyára vonatkozó vitából. A rendszerváltást követően, nagyon sokan közülük – Andrei Plesu, Milan Kundera, Vaclav Havel és mások - azt nyilatkozták, hogy ők soha nem gondolták, hogy Nyugat-Európa és az Egyesült Államok két külön entitás lenne.

Habermas német filozófussal és szociológussal ellentétben – aki egyértelműen megfogalmazta az európai felsőbbrendűség tételét Amerikával szemben – sokkal relevánsabb és az igazsághoz közelebb álló következtetéseket tudunk levonni az atlanti viszonnyal kapcsolatosan, amennyiben abból a közhelyből indulunk ki, hogy Európa és az USA különböznek, de mindegyiknek megvan a maga jó és rossz oldala.

Empirikus tanulmányok és a gyakorlati élet ékesszóló példákat tudnak szolgáltatni az esetleges különbségekre. Az amerikaiak talán vallásosabbak, mint az európaiak. Meg kell jegyeznem, hogy számottevő különbségek vannak különböző európai országok között ezen téren, tehát semmiképpen nem lehet egy homogén európai attitűdről beszélni. Az egyház és az állam között élesebb talán a választóvonal, és a szekularizáció is előrehaladottabb Nyugat és Közép-Európában, mint az USA-ban, viszont Amerikában soha nem létezett államvallás. A halálbüntetés elfogadottsága sokkal nagyobb az USA-ban mint a kontinensünkön. Az állami intervenció a gazdaság terén, valamint a szociális biztonság nagyobb Európában, az amerikai munkapiac viszont rugalmasabb és az amerikaiak kevesebb adót fizetnek, mint az európaiak, és a példákat még lehetne sorolni.

Az iraki konfliktus komoly vitát váltott ki az USA és Európa között. Az európai reakció korántsem volt egységes. Rumsfeld, akkori amerikai védelmi miniszter blőd felosztása szerint a „régi Európa”- Franciaország és Németország- nem támogatta a háborút, az „új Európa”- zömében kelet és közép európai országok – viszont igen. Franciaország agresszíven reagált, amikor a kelet és közép-Európai országok USA párti álláspontra helyezkedtek, Chirac elnök azt nyilatkozta, hogy ezeknek az országoknak inkább hallgatniuk kellett volna. A kelet- és közép-európai országok joggal érezték sértve magukat, és tették fel azt a kérdést, hogy vajon csak a franciák beszélhetnek Európa nevében? Orwell angol író gondolatát egy kicsit átírva, ezek az államok úgy érezhették, hogy minden európai egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek is.

Közelegnek az amerikai elnökválasztások. Amennyiben a Demokrata Párt jelöltje, Barack Obama lesz a Fehér Ház lakója, nagyobb esély van arra, hogy az USA-Európa viszony javuljon. Tekintve, hogy neki nincsen „cowboy” kalapja, talán az európai előítéletek is elhalványulnak valamennyire.

Csoma Botond