A harmadik út vége?

A harmadik út vége?

Megjelent a Szabadságban

Távozni készül a kormány és a Munkáspárt éléről Tony Blair brit miniszterelnök, aki politikai értelemben komoly eredményeket valósított meg. 1997-ben került hatalomra, és 1812 óta ő lett az Egyesült Királyság legfiatalabb miniszterelnöke. Három egymás utáni kormányzati ciklust sikerült biztosítania pártjának számara, ami egy eddig egyetlen munkáspárti vezérnek sem sikerült. Ezáltal bebizonyította azt, hogy a Munkáspárt képes hosszú távú felelős kormányzati politikát folytatni. Vajon azért sikerült neki ezt a politikai teljesítményt elérni, mert talán – visszatekintve a Munkáspárt második világháború utáni történetére - Tony Blair volt a legkevésbé baloldali munkáspárti vezető?
A „Labour Gorbacsovjaként” is emlegetett Blair alapvetően megreformálta a brit Munkáspártot. Még hatalomra kerülése előtt kiiktatta a pártprogramból az állami tulajdon melletti elkötelezettséget, csökkentette a szakszervezetek befolyását a pártstruktúrában, és sikerült kiterjesztenie a párt szavazóbázisát a középosztályra is, ami jelentősen hozzájárult az elért választási sikerekhez. Miniszterelnökként felkarolta az amerikai gyökerekkel rendelkező harmadik út politikáját, aminek az elméleti koncepció rendszerét Anthony Giddens brit szociológus dolgozta ki. Sokan sokféleképpen vélekedtek a harmadik útról. Megalkotói azt hangoztatták, hogy a harmadik út elsősorban ideológia mentessé szeretné tenni a gyakorlati kormányzati politizálást, túl szeretne lépni a hagyományos jobb és baloldali politikai cezúrákon. Ilyen értelemben ez a kezdeményezés a reformkapitalizmus kísérlete, ami az alternatívát keresi a dogmatikus szociáldemokráciára és a nyers neoliberalizmusra, és ugyanakkor úgy baloldali mint liberális értékeket szeretne megjeleníteni egy, magát haladónak nevező, kormányzati tevékenységben. Bírálói szerint a harmadik út nem más mint egy politikai érdekházasság a szociáldemokrácia és a neoliberális gazdaság között, tulajdonképpen egy „soft-thatcherizmus”, ami csak elmélyíti a szociális és gazdasági különbségeket a társadalom különböző rétegei között, és eltéríti a szociáldemokráciát az alapvető érdekvédelmi szerepétől.
Ebben a pillanatban nehéz távlati szempontból megítélni a blairizmus 10 évének társadalompolitikai eredményeit és következményeit. Sokan azt mondják, hogy Blair távozásával a harmadik út is dugába dőlt, ami szerintük amúgy is csak egy tartalom nélküli látszatpolitika volt. A tartalom hiányát az oktatásbeli és egészségügyi reformok kapcsán is felrótták Blairnek, avval vádolván, hogy nem igazán mert hozzányúlni a kényes szociális kérdésekhez és mindig csak kozmetikázott. Ugyanakkor vitathatatlan eredményeket ért el, felállította a skót és walesi parlamentet, és úgy tűnik, hogy sikerült részben megoldani a több évtizedes észak ír konfliktust is. A brit gazdaság hosszú ideje igencsak fellendülő pályán mozog, habár sokan úgy vélik, hogy ez nem igazán Blair érdeme, ez a felívelés inkább a thatcheri gazdaságpolitika hosszú távú pozitív következményeinek tulajdonítható.
A brit politika jó képességű „fenegyereke” elszalasztotta azt az esélyt, hogy egy népszerű vezetőként vonuljon vissza a politikai életből. Érdemei ellenére, megítélése rendkívül ellentmondásos, végül is saját pártja-aminek annyi politikai szolgálatot tett –kényszeríttette a visszalépésre. Az Egyesült Királyság iraki szerepvállalása elindította Blairt a politikai lejtőn, ahonnan nem volt visszaút. A brit választók ezáltal azt üzenték Blairnek, hogy talán a reformkapitalizmus sokszor ellentmondásos jellegét hajlandók elfogadni, az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos valótlan információkat –amelyek úgymond igazolták a katonai beavatkozást- viszont már nem.

Csoma Botond