Szimbolika és jóérzés

Kedden, tanácsülés előtt mondtam a polgármesternek, hogy illene magyarul is boldog Karácsonyt kívánni a polgármesteri hivatal nevében a hivatalos digitális hirdetőoszlopokon. Elöljárónk csóválta a fejét, szabadkozott, hogy ő nem is tudja, hogy erre miért van szükség, mert a kolozsvári magyarok amúgy is tudnak románul, és hömpölyögtek az előbbihez hasonló „racionális” érvek…
Mondtam neki, hogy ebben az esetben egy szimbolikus kérdésről van szó, amelyet a jóérzés diktál, ha már annyira büszkélkedünk városunk multikulturális jellegével. Nem igazán tudtunk dűlőre jutni. Úgy döntöttünk, hogy az RMDSZ frakció nevében hivatalos beadványt nyújtunk be a polgármesternek ebben az ügyben. Csütörtökön megírtam, és pénteken iktattam az iratot.

Az átírat szövege alább olvasható:



Către Primăria Cluj-Napoca
În atenţia domnului primar Sorin Apostu!

Stimate domnule Primar,

Având în vedere apropierea sărbătorilor de iarnă, vă rugăm în numele comunităţii maghiare din Cluj să afişati şi în limba maghiară urările de sărbători pe panourile de afişaj ale primăriei. Credem că o asemenea măsură este minoră, simbolică şi în acelaşi timp de bun-simţ.
Vă reamintim că prin HCL nr. 353/2007 Consiliul Local a adoptat strategia de dezvoltare a municipiului. Această strategie conţine un capitol referitor la multiculturalism şi la măsurile necesare implementării lui în plan practic. În continuare, am dori să cităm câteva pasaje relevante şi elocvente din HCL-ul mai-sus amintit care susţin justeţea cererii noastre.
„Cluj-Napoca este un oraş cu o importantă tradiţie multiculturală. Oraşul se remarcă prin prezenţa unei importante minorităţi maghiare, care deşi reprezintă 18,96% din populaţia oraşului, în cifre absolute este una din cele mai mari comunităţi maghiare din România (60.287 maghiari).” Analiza SWOT din strategie menţionează două puncte slabe în privinţa înfăptuirii multiculturalismului în municipiu:

1. „Comunicare deficitară a administraţiei publice locale cu publicul minoritar;”
2. „Lipsa de măsuri practice privind promovarea multiculturalismului;”

În continuare, sunt stabilite măsurile necesare remedierii carenţelor identificate:
1. „Definirea unei identităţi multiculturale a oraşului şi promovarea acesteia prin intermediul tuturor canalelor de comunicare;”
2. „Elaborarea unei strategii de comunicare* şi asumare a identităţii multiculturale a oraşului;”
3. „Lansarea unei campanii de promovare a mesajului multicultural pe toate canalele de comunicare;”


În lumina celor prezentate aşteptăm un răspuns favorabil din partea Dumneavoastră .

Grupul UDMR din Consiliul Local

László Attila

Somogyi Gyula

Molnos Lajos

Irsay Miklós

Csoma Botond

Kolozsvár/Multikulturális útikalauz

Még szeptemberben tárgyaltam Apostuval, hogy az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja által kiadott, Kolozsvár/Multikulturális útikalauz című, négynyelvű - román, angol, magyar és német – ismertető füzet tartalmát töltsük fel a polgármesteri hivatal honlapjára. http://botondcsoma.blogspot.com/2010/09/javitott-kiadas.html

Tegnap felkerült a román, magyar és angol változat, hamarosan következik a német is:

http://www.primariaclujnapoca.ro/ghid-multicultural.html?show=Prefata


http://www.primariaclujnapoca.ro/hu/multikulturalis-utikalauz/

Hiányzik még három ékezet a linkben, de már szóltam, hogy korrigálják.

http://www.primariaclujnapoca.ro/en/multicultural-guide/

Egy lépés előre, kettő hátra

A Kolozs Megyei Törvényszék nem tűri a többnyelvűséget. Egy szűklátókörű és rosszindulatú jogértelmezéssel eltipor mindent, ami nem román nyelven lát napvilágot. Teszi ezt már másodszorra. Ugyebár, a hivatalos nyelv kánonjából nem szabad kilépni, mert az komoly „veszélyt” jelenthet Románia homogén nemzetállami jövőjére nézve. A törvény őrei pajzzsal védik a nyelvet, holmi „idegen jellegű” támadásokkal szemben.
Az Aranyosgyéresi Városi Tanács megszavazta, hogy írják ki magyarul és németül is a város nevét. Az akkori prefektus, Calin Platon – arra gondolván, hogy neve a jogfilozófia terén is releváns következtetésekre készteti – megtámadta a határozatot a Kolozs Megyei Törvényszéken, azzal indokolván keresetét, hogy az aranyosgyéresi magyarság aránya nem éri el a törvény által előírt 20%-ot, tehát – véleménye szerint - ilyen esetben csak románul lehet kiírni a város nevét. Első fokon a Kolozs Megyei Törvényszék jóváhagyta keresetét, és arra kötelezte az Aranyosgyéresi Városi Tanácsot, hogy vonja vissza a többnyelvűségre vonatkozó határozatokat. Felfolyamodványt nyújtottunk be a törvényszéki végzés ellen a Kolozs Megyei Ítélőtáblához, és sikerült meggyőznünk az Ítélőtábla bíráit, hogy a Törvényszék jogértelmezése alaptalan és törvénytelen. Felszusszantunk, és örvendtünk, hogy az ésszerűség legyőzte a korlátoltságot, és a többnyelvű táblákat felállították Aranyosgyéres határában. Aztán ma derült égből villámcsapás... Mircea Crisan, aranyosgyéresi lakos egy ideig nézegette a táblákat, és aztán rájött, hogy a sok „idegen nyelv” komoly terhet jelent egészséges román öntudata számára, és hallgatott az ősi hívó szóra. Magánszemélyként megtámadta a többnyelvűségre vonatkozó tanácsi határozatokat a Törvényszéken, és láss „csodát” a bírói testületben partnerre talált a román öntudat megvédésére. A törvényszék érvénytelenítette a tanácsi határozatokat. http://www.stiridecluj.ro/social/placutele-trilingve-din-campia-turzii-declarate-ilegale-de-tribunalul-cluj

A végzés nem jogerős. Bogdán Andrea és Czika Tihamér jogászkollégáimmal együtt segítünk az Aranyosgyéresi Városi Tanácsnak kidolgozni a felfolyamodvány szövegét, amit benyújtanak majd a végzés ellen a Kolozs Megyei Ítélőtáblához. Reméljük, hogy ezúttal is sikerrel járunk, és a többnyelvű táblák helyükön maradnak.

Házsongárd, honlap, december1-je és tanácsülés

Újabban csütörtökönként tartjuk a tanácsüléseket.

A tanácsülés előtt át kellett beszélnem néhány dolgot Apostuval.

Az első a Házsongárdi temetőre vonatkozott. Átnyújtottam a polgármesternek egy protokollum tervezetet, amelyet közösen Gergely Erzsébettel, a Házsongárd Alapítvány igazgatónőjével dolgoztunk ki. A protokollum célja a Házsongárd Alapítvány műemlék-restaurálási tevékenységének megkönnyítése a temetőben. Ugyanakkor megkértem László Attila alpolgármestert is, hogy kövesse az ügyet, mert ha közösen lépünk fel, akkor talán nagyobb esély van arra, hogy a kérdés hamarabb megoldódjon. Az ügy előzményeiről már írtam egy korábbi bejegyzésemben is: http://botondcsoma.blogspot.com/2010/09/gondok-hazsongardi-temetoben.html



Még szeptemberben tárgyaltam Apostuval arról, hogy töltsük fel a polgármesteri hivatal honlapjára az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja által kiadott, Kolozsvár/Multikulturális útikalauz című, négynyelvű - román, angol, magyar és német – ismertető füzet tartalmát: http://botondcsoma.blogspot.com/2010/09/javitott-kiadas.html
Akkor átadtam neki egy példányt, hogy fontos teendői közben, csendesebb momentumokban tanulmányozza az útikalauzt. Most visszatértem a kérdésre, mire azt mondta, hogy semmi kifogása nincs, átnézte, és szerinte felkerülhet a honlapra. Nagy kő esett le a szívemről…, most már csak a műszaki részleteket kell megbeszélnem az informatikusokkal.


Harmadik téma a Mátyás szobor felavatásának dátuma volt. Olivér blogján - http://koliver.wordpress.com/2010/10/07/horror-december-1-jen-avatjak-fel-a-restauralt-matyas-szobrot-videoval/ - fölröppent a hír, hogy a polgármesteri hivatalban egyesek azon gondolkodnak, hogy december 1-je lenne erre a megfelelő dátum. Miután a főtéri zászlókkal megégettük magunkat, úgy gondoltam nem szabad ezt az információt kósza hírként kezelni, és óvatosan, nehogy ötletekkel szolgáljak, körbejártam ezt a kérdést is. Úgy gondolom, hogy számunkra a december 1-je elfogadhatatlan dátum, és ez nem vadmagyarkodás. Először is Máytás személye nem kötődik sem a Gyulafehérvári Kiáltványhoz, sem az egyesüléshez. Másodsorban, december 1-je nem éppen ünnep nekünk erdélyi magyaroknak, és ezt a románoknak is meg kell érteniük. Ezt még Iuliu Maniu, román politikus is – akinek nagy szerepe volt az egyesülés létrehozásában – elismerte. A múlt század, 20-as éveiben írott emlékirataiban úgy vélekedik, hogy abszurditás lenne elvárni az erdélyi magyaroktól, hogy ujjongjanak december 1-én.
Mondtam Apostunak, hogy hallom, hogy november vége fele kész lesz a szobor, és érdekelne, hogy mi lenne az elképzelés a felavatásra vonatkozóan. Apostu erre azt válaszolta, hogy miután a munkálatok véget érnek, még el kell végezni a kövezést a szobor körül. Ezután – tekintve, hogy a felújítást közösen a román és magyar állam finanszírozta – diplomáciai csatornákon le kell egyeztetni a magyar és román közjogi méltóságokkal (államfő, miniszterelnök) a felavatás időpontját. Véleményem szerint a magyar fél semmiképpen nem fogadná el a december 1-jét. Mindenesetre továbbra is foglalkozom a kérdéssel, annak ellenére, hogy első látásra úgy tűnik, hogy talán a román fél nem vállalna be egy diplomáciai kötélhúzást Magyarországgal a felavatás dátumának kapcsán, de azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Kolozsváron még jócskán élnek a nacionalista beidegződések. Nem tartom teljesen kizártnak, hogy a megszorító intézkedések által okozott népszerűtlenséget, Apostuek megpróbálnák kompenzálni egy, a nem megfelelőképpen urbanizált tömegek magyarellenes indulataira alapozó cselekedettel, és ebben a kontextusban a december elsejei szoboravatás kapóra jönne. Én remélem azért, hogy a józanész felülkerekedik a kisstílű politikai számításokon... Mindenesetre, a megfelelő pillanatban ezt a kérdést hangsúlyosan fel kell vetni az országos koalícióban is az RMDSZ és DLP között, mert ez messzemenően nemcsak egy helyi ügy.

Levél Angienek a Palocsayról

Kedden Kolozsvárra látogat Angela Merkel, német kancellár. Sztranyiczki Szilárd, ügyvéd barátommal levelet írtunk a kancellárnak, amiben tájékoztatjuk, hogy a román állam évek óta nem akarja visszaszolgáltatni a hóstátiak földjét, amely jelenleg a Kísérleti állomás jogkezelésében található. Húzzák-nyúzzák évek óta ezt a kérdést, mindenfélét kitalálnak, sőt még az új jogszabályok visszamenőleges alkalmazásától sem riadnak vissza. Ugyanakkor, végleges és visszavonhatatlan bírósági végzéseket – amelyek ugyancsak a Palocsay-kerttel kapcsolatosak – egyszerűen nem hajtanak végre, ami elfogadhatatlan egy jogállamban, amely tagja az EU-nak.
Megtaláltuk a megfelelő személyt is, aki majd átadja a levelet Merkelnek, mert sem Szilárdot, sem engem nem engednek majd a közelébe.
Remélem, valami eredménye lesz…

Ügyészségi válasz

Még a tavasszal büntető feljelentést tettem az RMDSZ nevében az Új Jobboldal tagjai ellen, akik tiltott náci jelvényeket használtak egy márciusi rendezvényükön, ahol jókívánságokkal láttak el bennünket, erdélyi magyarokat.

Jó későre, a napokban kaptuk meg a nyomozás eredményét tartalmazó ügyészségi átiratot. A törvény nagylelkű őrei megállapítják, hogy a kedves szélsőségesek bűncselekményt követtek el, de hát na, történik ilyesmi jobb helyeken is...., és egy-két náci jelvény csekély veszélyt jelent válságban vergődő társadalmunkra. Bűnvádi eljárást nem indítanak, csupán adminisztratív büntetést rónak ki az elkövetőkre, 400 lej értékben.

A napokban döntjük el, hogy felebezzünk vagy sem.

Részletes leírás az ügyről a Szabadságban, Kiss Olivér tollából: http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPMainArticleScreen.vm/id/2556

Ha péntek, akkor koncert és szégyenpír

Tegnap került sor a Filharmónia évadnyitó koncertjére. Nagyon szép hangverseny volt, a program itt tekinthető meg: http://www.filacluj.ro/septembrie2010.html .

Zenehallgatás közben szégyenérzet töltött el, hogy a Filharmóniának ilyen körülmények között kell játszania. A tegnapi koncerten még az eddigi megszokottnál is rosszabb volt a helyzet. A Diákművelődési Ház nagyterme - ahová Andrei Marga, a szuper-intellektuel kultúrember, a permanens tanügyi reform veteránja (rajta valószínűleg már csak Trockij, a permanens forradalom híve tett túl) száműzte a Filharmóniát, a Farkas utcai auditóriumból -, amely úgyszintén nem alkalmas szimfonikus koncertek megtartására felújítás alatt áll. Ebből kifolyólag, a tegnapi koncertet a Konzervatórium koncertemében kellett megtartani, amely nagyon kicsi, és legfeljebb kamarazenei előadóestekre alkalmas, semmiképpen nem nagyzenekari előadásokra, főleg, hogy tegnap olyan műveket is játszottak, amelyekben a kórus is énekelt. Hát nem kell mondanom, hogy alig fértek el a színpadon.

Intézményi szempontból a Filharmónia a Megyei Tanács alárendeltségébe tartozik. Alin Tiset, a Megyei Tanács elnökét, annyira lefoglalja a futballstadion építése - semmiképpen nem szeretném szembeállítani a futball ügyét a Filharmóniáéval, de azért azt el tudom képzelni, hogy a megyei elnök úr több szavazatra számít a futballdrukkerektől, mint a komolyzene-kedvelőktől – hogy alig jut másra ideje, esetleg kiszalad vidékre egy, az ancien régimre emlékeztető munkalátogatásra.

Látván a Megyei Tanács hozzáállását, elkezdtünk vakarózni, és terveket szövögetni a Városi Tanácsban. Sokra nem jutottunk, talán annyira, hogy végre úgy néz ki, hogy találtunk egy helyet a Magyar utcában (B-dul 21 Decembrie 1989), ahova fel lehetne építeni egy korszerű koncerttermet a Filharmóniának. A Városi Tanács plénumában többször elmondtam, hogy megengedhetetlen az, hogy Kolozsváron, Erdély kulturális központjában a Filharmóniának ilyen mostoha sorsa legyen. Válaszként sűrű bólogatást, hümmögést és üres dumát kaptam.
Egyébként a dumáról jutott eszembe a Bacsó Péter által rendezett, A tanú című film egyik jelenete. A főhős, Pelikán elvtárs többszörös, rendszerellenes vétségei miatt börtönben ül. Cellatársai – akik azt hitték róla, hogy jól ismeri a marxizmus-leninizmus történetét és miden ideológiai csínját-bínját – megkérdezték tőle, hogy mit jelent a Duma (cári Oroszországban a parlament neve) bojkottja. Mire Pelikán a semmibe meredt és azt válaszolta: valószínűleg azt, hogy mindenki fogja be a pofáját.
Hát tényleg, ideje lenne abbahagyni a dumát, és valamit tenni a Filharmóniáért…

Tanácsülés

Nem igazán volt fontosabb napirendi pont a mai tanácsülésen. Elég egyhangú légkörben folyt az ülés.

A különféléknél viszont elérkezett az érdekesebb felvetések ideje. Rákérdeztem a polgármesterre, hogy mi is a helyzet a Főtérrel? Ugyanis a múltkori tanácsülés után Apostu előrukkolt egy sajtónyilatkozattal, hogy a Főtér felújítási terve már nem aktuális, és nem zárják le a forgalmat a tér keleti és nyugati oldalán. Derült égből villámcsapás…

Most meg azt mondta, hogy a sajtó nem tolmácsolta hitelesen az általa mondottakat. Szó sincs arról, hogy a Főtér projektet sutba akarná dobni, csak hát gondok vannak… Ugyanis, az eredeti projekt szerint , a Főtéri forgalom megszüntetésének az volt az egyik feltétele, hogy a Petőfi (Avram Iancu) utcában és a Széchenyi (Mihai-Viteazu) téren felépül két parkolóház. A Petőfi utcait anyagi, a Széchenyi térit pedig műszaki okokból kifolyólag (ott földalatti mélygarázs készült volna, de utólag kiderült, hogy van egy vízcső a tér alatt, amelyet nagyon költséges lett volna elköltöztetni, és emiatt a befektető elállt a szerződéstől) nem lehet megépíteni. Tehát, egyelőre alma… Másfelől, informális csatornákon azt hallom, hogy tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem arról, hogy a kivitelező vállalat, amelyik megnyerte a versenytárgyalást csődbement. Ez viszont nem jelent egy áthidalhatatlan akadályt, hiszen ki lehet írni egy új tendert. Elég ködös ez az egész ügy, és úgy érzem, hogy csúsztatások vannak… A Főtér rehabilitációját mindenképpen folytatni kell.

Tanácsülés előtt felhívott Virgil Pop, a Regionális Műemlékvédelmi Bizottság titkára, és tájékoztatott, hogy az Unió (Memorandumului) utca 16 szám alatt valakik garázdálkodnak egy barokk műemléképületnél. A régi tetőt kicserélték pléhtetőre, és a régi kapu helyett egy hőszigetelő ajtót tettek oda, természetesen semmilyen engedéllyel nem rendelkeztek. Virgil elmondása szerint – amit jómagam is észleltem utána személyesen – az a pléhtető inkább istállókhoz illik , és nem Kolozsvár belvárosában lévő műemléképületekhez. Virgil feljelentést tett a városházi rendőrségnél, akik kiszálltak a helyszínre, leállították a munkálatokat, és büntetést szabtak ki. Elmeséltem az esetet a polgármesternek, aki biztosított arról, hogy a polgármesteri hivatal büntető feljelentést tesz az elkövetők ellen.

Javított kiadás

Ma felkerült a polgármesteri hivatal honlapjára a magyar szöveg javított változata. Remélem, hogy sikerült kiküszöbölni a tükörfordításokat és a magyartalan megfogalmazásokat.

www.primariaclujnapoca.ro/hu

Az ű,í és ő betűket is meg lehet jeleníteni már az oldalon. A menüpontokat bővítettük egy eseménynaptárral.

Holnap tárgyalok Apostuval, hogy az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja által kiadott, Kolozsvár/Multikulturális útikalauz című, négynyelvű - román, angol, magyar és német – ismertető füzet tartalmát is töltsük fel a honlapra. Nagyon jó leírások találhatók benne a kolozsvári műemlékekről és műemléképületekről. Az előszót Ovidiu Pecican történész írta. A honlapon, ez az anyag konkrét turisztikai célokat szolgálhat.

Gondok a Házsongárdi temetőben

A Házsongárd Alapítvány – jogi személyiséggel nem rendelkező, az Erdélyi Református Egyházkerület keretén belül működő civil szervezet – évek óta műemlékvédelmi tevékenységet folytat a Házsongárdi temetőben.
Az alapítvány igazgatója, Gergely Istvánné jelezte, hogy az utóbbi időben a polgármesteri hivatal alkalmazottai akadályozzák munkájukat. Mi több megtagadják a hozzáférést a temető nyilvántartásához, ami sok esetben ellehetetleníti a restaurálási munkálatokat.

A helyzet orvoslása végett, ma találkoztunk Apostu polgármesterrel. A találkozón jelen volt Gergely Istvánné, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, Eckstein-Kovács Péter, elnöki tanácsos, László Attila, alpolgármester és jómagam. Bemutattuk a Házsongárd Alapítvány tevékenységét, és vázoltuk a gondokat. A polgármester-legalábbis látszólag – elég nyíltan viszonyult a kérdéshez. A beszélgetés nyomán egy eléggé pragmatikus megoldás körvonalazódott, nevezetesen, hogy szükség lenne egy protokollumra a polgármesteri hivatal és a Házsongárd Alapítvány között, amely konkrétan meghatározná a felek jogait és kötelezettségeit.

Gergely Istvánné megfogalmazza javaslatait, majd ezeket beillesztjük egy jogi keretbe és letesszük Apostu asztalára. A protokollum igazán azt szolgálná, hogy a polgármesteri hivatal támogassa és elismerje a Házsongárd Alapítvány több éves tevékenységét. Eddig az alapítvány egy, kvázi megtűrt státusszal rendelkezett a temetőben…

Megtört a jég!

Hónapok óta tartó morfondírozás és huzavona után végre sikerült megjeleníteni a magyar tartalmat a polgármesteri hivatal honlapján. Első komolyabb lépés a multikulturalizmus rögös útján. A magyar tartalom a következő címen érhető el: http://www.primariaclujnapoca.ro/hu.

A honlap folyamatos bővítés alatt áll, hamarosan felkerülnek a testvérvárosokról szóló információk is. Tervezünk egy eseménynaptárt is, ennek kivitelezéshez meg kell találnunk azt a személyt, aki napi rendszerességgel föl tudja tölteni az információkat. Dolgozunk rajta.

Technikai okok miatt, a következő magyar karaktereket nem tudtuk megjeleníteni a honlapon: ő, í, ű. Remélem ezt is sikerül hamarosan korrigálni.

Az elérhetőségek menüpontnál éppen folyamatban vannak némi javítások, bizonyos térnevek, mint például a Főtér, románul kerültek fel.

Természetesen a multikulturalizmus nyelvi megjelenítését bővíteni kell. A következő lépés a város magyar nevének kiírása kell, hogy legyen.

Fél a többnyelvűségtől, mint az ördög a tömjéntől

Megjelent a Szabadságban


Természetesen feltevődik a kérdés: ki fél a többnyelvűségtől? Hát Apostu polgármester fél, vagy legalábbis ódzkodik, elodázza a kérdést. Vagy nem is veszi komolyan, vagy csak púp a hátán? Nem is tudom már, mire gondoljak. Többször tárgyaltunk már vele, kéréseinket pontokban fogalmaztuk meg. Az utolsó felvonás múlt héten volt, amikor a polgármester elmondta, hogy elvben egyetért elképzelésünkkel, és fel is kerül a magyar tartalom a polgármesteri hivatal honlapjára, de csak akkor, amikor a francia fordítás is elkészül. Ez számomra már egy nagyon átlátszó ürügynek tűnt.


Amennyiben félelemről van szó, ez csakis politikai természetű lehet, ami esetleg szavazatszám-csökkenésben nyilvánulhat meg. Lehetséges, hogy a polgármester arra a következtetésre jutott, hogy a lakótelepi, félig urbanizált, betelepített tömegek egy részében – amelyek eddig nem tudtak beilleszkedni a város többetnikumú hagyományaiba – még élnek magyarellenes indulatok, és nem néznék jó szemmel a magyar nyelv térnyerését. Ehhez még hozzájárulhat az is, hogy a városvezetésben még élnek a funári beidegződések, és Kolozsvárt nyelvi és kulturális szempontból frontvárosnak tekintik, ezért nem szívesen járulnának hozzá ahhoz, hogy a városnak legyen egy artikulált, nyelvileg lefedett, kifelé kommunikálható magyar arculata is.

Komoly mentalitásbeli gondok is jelentkeznek. Amióta ezzel a kérdéskörrel foglalkozom, a polgármesterrel, valamint más városházi alkalmazottakkal való beszélgetéseim során volt alkalmam észlelni a hivatalos nyelv kánonja által generált szűk látókört, amely sok esetben gátolja a higgadt, érdemi vitát. Értelmezésük szerint a román nyelv hivatalos volta kizárólagosságot idéz elő a nyilvánosságban, a másságnak, a többnyelvűségnek csak kulturális téren van helye, amely nincs közvetlen kapcsolatban a hivatalos közeggel. Más szóval: nem akarják intézményesíteni semmilyen formában a magyar nyelvet a városi közigazgatásban. Érvrendszerük sok esetben hasonlít azokéhoz, akik visszautasítanak mindennemű autonómia törekvést pusztán az alkotmány első cikkelyére hivatkozva, amely kimondja, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam.

Megtörténhet, hogy a polgármester nem is veszi komolyan ezt a kérdést, és ennek egyik lehetséges oka – és itt szervezeti szempontból önkritikát kell gyakorolnom –, hogy az RMDSZ helyi szervezete nem lépett fel egységesen ebben a kérdésben. A többszólamú megközelítés de-legitimáló hatást fejtett ki, és nem használt az ügynek.

Eddigi eszköztárunk nem vezetett eredményre. Valószínűleg az elkövetkezendőben a vitát ki kell vinnünk a polgármesteri hivatal falai közül, és nem ártana román értelmiségieket (és nemcsak) megnyerni az ügynek, talán így a polgármester félelme is alábbhagyna.

A multikulturális ábránd (vagy naivitás) szertefoszlott

Tegnap tanácsülés előtt egyeztető ülésre került sor a polgármester irodájában. Ahogy beléptem, a polgármester odajött hozzám, és lelkendezve újságolta, hogy átnézette a magyar fordítást a városháza honlapjára, és rendben van, és akkor jött a de… még nem lehet feltenni, mert nem készült el a francia fordítás, az angol és a német megvan, viszont a francia nem. Persze újabb ígéret, hogy amint a francia elkészül a magyar tartalom is felkerül a polgármesteri hivatal honlapjára…Hát ez már egy nagyon átlátszó ürügy. Elmondtam a polgármesternek, hogy számomra ez nem egy elfogadható álláspont. Világos, hogy nem veszi komolyan ezt a kérdést, mindent kitalál, hogy elodázza a megoldást. Kiss Olivér barátomnak lett igaza, aki eleve szkeptikus volt. Ez a helyi koalíció csak egy formális megállapodás, etnikai vonzatú kérdésekben nem tudunk előrelépni, ígéret és nagy duma van, konkrét lépés semmi.
Egyértelmű, hogy más eszközökhöz kell folyamodni, az eddigiekkel nem tudtunk eredményt elérni ezen a téren.

Vasvári emlékünnepség Körösfőn

Vasvári emlékünnepségen vettem részt Körösfőn. A helyi önkormányzat és a Rákóczi Kultúregylet évek óta megrendezik ezt az ünnepséget Vasvári Pál, magyar forradalmár emlékére, aki 1849-ben esett el tragikus körülmények között az Erdélyi-érchegységben.

Az RMDSZ részéről jelen volt még Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, valamint Kötő József és Máté András, parlamenti képviselők. Fekete Emőkét – aki megyei tanács alelnökként sokat segített a helyi közösségen - a körösfői önkormányzat díszpolgárrá avatta. Az oklevelet az ünnepség keretén belül nyújtották át Emőkének.

Az 1848-as forradalom generálta talán az első hangsúlyos, politikai következményekkel is járó, szembenállást románok és magyarok között. A nemzeti öntudatra ébredt románok (szerbekkel, horvátokkal és szlovákokkal egyetemben) nem tudtak már azonosulni a Kossuthék által elképzelt – francia és angol mintát követő – alkotmányos keretbe foglalt magyar politikai nemzetmodellel. Először üdvözölték a magyar forradalmat, aztán amikor az erdélyi román elit körében világossá vált, hogy az osztrákok elleni szabadságharc a magyar elem elsőbbségéhez vezet a nemzeti elkülönülés útjára léptek, ami fegyveres konfliktushoz vezetett. Magyar-román viszonylatban az 1848-as forradalom jelenti a kölcsönös sérelmek kiindulópontját. A meghirdetett magyar polgári szabadságot nemzeti elnyomásként értékelték az akkori román vezetők.

Napjainkban a politikum sokszor kisajátítja a történelmet, agresszív, történelmietlen és valós adatokat nélkülöző diskurzussal mérgezi az etnikumközi kapcsolatokat. A kölcsönös sérelmeket csakis egy őszinte szembenézéssel és kibeszéléssel lehetne orvosolni. Semmiképpen sem úgy, hogy csak az egyik fél által elkövetett valós, vélt vagy eltúlzott atrocitásokról harsogunk, miközben a másik fél gaztetteit a szőnyeg alá söpörjük. A román politikai retorikában és sajtóban sokat hallhatunk a magyar honvédek által elkövetett visszaélésekről 1849-ben, vagy a magyar hadsereg által elkövetett vérengzésekről 1940-ben, a Szilágy megyei Ippen és Ördögkúton, viszont az enyedi magyar lakosság lemészárlásról 1849 januárjában Axente Sever, román forradalmár csapatai által, valamint a Maniu gárdisták vérengzéseiről a második világháborúban nem szól a krónika. Ez az egyoldalú megközelítés nem szolgálja a román-magyar megbékélést, továbbra is csak az ellenségkép elmélyülését idézi elő, amely kitűnő táptalajt jelent az etnikumközi előítéletek továbbéléséhez.

Tisztújítás Aranyosgyéresen

Pénteken tisztújításra került sor az RMDSZ aranyosgyéresi szervezeténél. Mindig jókedvvel megyek Aranyosgyéresre, mert a helyi magyar közösség nagyon lelkes, és a helyi RMDSZ is, a lehetőségekhez, mérten nagyon jól végzi munkáját. Mindez nagyrészt a régi-új elnöknek, Németi Bandinak köszönhető, aki nagyon ügyesen végzi munkáját, és összetartja a közösséget.

Bandi jó kapcsolatokat ápol a román pártok helyi vezetőivel, többen közülük jelen voltak a tisztújító közgyűlésen. A jó viszony nem csak a felszólalásokban mutatkozik meg, hanem vannak gyakorlati eredmények is, például a többnyelvű helységnévtábla. Annak ellenére, hogy az aranyosgyéresi magyarság aránya nem haladja meg a 8%-ot a lakosság körén belül, sikerült kitenni a többnyelvű táblát. El is mondtam, hogy a kolozsvári „elméleti”multikulturalizmusnak van mit tanulnia Aranyosgyérestől. Németi Bandi egy pragmatikus RMDSZ vezető, aki jól tudja ötvözni a szimbolikus politizálást - lásd a többnyelvű helységnévtáblát – a mindennapi gazdasági és szociális jellegű kérdések megoldásával, amelyek érintik közösségünk életét. Hajrá Bandikám, csak így tovább!

U.I. Úgy néz ki, hogy a multikulturalizmus terén már a Gândul, román központi napilap is megelőzte Kolozsvárt. Magyarul, németül és angolul is lehet olvasni a lapot az interneten:

http://www.gandul.info/magyar

http://www.gandul.info/deutsch

http://www.gandul.info/english

Felvidéki szólamok Erdélyben. Hogyan tovább etnopolitika?

Megjelent a Szabadságban .

A Magyar Koalíció Pártjának (MKP) veresége, valamint a transzetnikus, Híd-Most nevű, magyar–szlovák párt sikere a szlovákiai választásokon bizonyos reflexiókra kötelez bennünket, akik az etnopolitika porondján fejtjük ki tevékenységünket, és sokszor a rutin megszokott bűvkörébe esünk.

Sokfélét mondtak és írtak az MKP választási fiaskóját kiváltó okokról, és általában – ahogyan ez megszokott a politika és sokszor a publicisztika világában is – a vélemények az ideológiai és aktuálpolitikai törésvonalak mentén fogalmazódtak meg. Az egész kérdéskört meglehetősen szubjektív lepel borítja. Az esemény óta eltelt idő rövidsége miatt a mélyebb, tárgyilagosabb és empirikus elemzésekre még várnunk kell.

Első látásra úgy tűnik, hogy a kizárólag védekező álláspontú, igencsak az anyaországra tekintgető, etnikai alapú politikai üzenet talajt vesztett a felvidéki magyarok körében, még egy olyan miliőben is, amely nem éppen a különböző nemzetiségek közötti toleranciáról vált híressé az utóbbi időben. Ficoék primitív, magyarellenes nacionalizmusa – különösen a választási kampány során – komoly feszültséget keltett Szlovákia határain kívül és belül. Ennek ellenére az MKP által előtérbe állított, történelmi elemeket tartalmazó, szimbolikus politizálás nem hozta meg a várt eredményt.

A jelentős különbségek dacára, a felvidéki példa elgondolkodtató kell, hogy legyen a romániai magyar politikum számára is, annál is inkább, mert a hazai magyar politikai üzenet egységes jellege és koherenciája elé meglehetősen komoly akadályokat gördít az a tény, hogy teljesen más élethelyzet van a Székelyföldön, Közép-Erdélyben és a Partiumban. Az évek során, ha arányaiban nem is, de abszolút számokban jelentősen csökkent az itthoni magyar politikai alakulatokra leadott szavazatok száma. Ennek összetett okai vannak, és nem teljesen világos, hogy melyik járult nagyobb mértékben hozzá a szavazatszám csökkenéshez. Közhelyszámba megy, hogy létezik egy általános apátia a választók részéről a politikummal szemben, és ez magyar berkekben is megnyilvánul, de ezen túlmenően, nyitott kérdés az, hogy például Kolozsváron és a megyében mi is volt az igazán hangsúlyos oka a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elszenvedett szavazatszám-csökkenésnek. A markáns és határozott kiállás, valamint a közbeszéd tematizálásának hiánya bizonyos etnikai kérdések kapcsán, vagy egyszerűen, egy heterogén, kozmopolita interetnikus közegben, főleg egy olyan kulturális és gazdasági központban, mint Kolozsvár, a magyar választók egy jelentős hányada már nem az etnikai határvonalak mentén fejezi ki politikai szimpátiáit. Egy biztos, az etnopolitika terén már rég nem elegendő az, hogy valaki „jó magyar legyen”.

A magyar politikai erőtér tekintetében jelentős különbségek és hasonlóságok vannak Szlovákia és Románia között. Mindkét országban több magyar politikai alakulat létezik. Amíg Szlovákiában mind a Híd, mind az MKP teljes körű politikai tevékenységet folytat, teljes értékű szereplőként lépnek fel a politikai életben és meg is méretkeznek a választásokon, nálunk ez egy kicsit másképpen alakult ki. Kimondottan politikai tevékenységet csak az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) végez, ami magába foglalja a választásokon való részvételt is, még akkor is, ha az MPP esetében ez csak az önkormányzati választást jelenti. A másik politikai aktor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), kvázi-politikai alakulat, civil-politikai szerveződésként definiálja önmagát, ugyan jelen van a politikai életben, hangsúlyos politikai kérdésekben véleményeket fejt ki, kifejezetten jó kapcsolatokat ápol a magyarországi kormánypárttal, viszont eddig nem vett részt a választásokon. A romániai magyar politikai élet érdekessége és sajátossága, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumba (EMEF) – amely funkcionálisan egy politikai egyeztető grémium szerepét tölti be – az RMDSZ mellé csak az EMNT került be – amely csak félig-meddig politizál – és az MPP kimaradt. Ezt a tényt a gyakorlati pragmatizmusra lehet visszavezetni, amely egy, a mindkét fél számara előnyös politikai egyezségben öltött testet. Az RMDSZ-nek számolni kellett az EMNT elnökének, Tőkés Lászlónak relatív, személyes népszerűségével, ugyanakkor Tőkésnek is kapóra jött a kiegyezés, mert így biztosra vált az Európai Parlamentbe való bejutása 2009-ben.

Az elmúlt években, Felvidéken és Erdélyben is, a politika fő áramvonalába tartozó magyar politikai alakulatoknak, az MKP-nek és az RMDSZ-nek is voltak kihívói, viszont ezek teljesen ellentétes irányból érkeztek. Szlovákiában a Híd-Most úgy gondolta, hogy az a kisebbségi politizálási modell, amit az MKP képviselt, amely az együttműködést a szlovákokkal kizárólag a közös kormánykoalíciókban határozta meg, nem tudja megfelelően kezelni a szlovák–magyar viszonyt, és ennél többre és másra van szükség, nevezetesen egy közös magyar–szlovák pártra. Amennyiben ideológiai kategóriákra oszthatjuk a kisebbségi politizálást, elmondhatjuk, hogy Felvidéken a kihívás liberális irányból érkezett, és felülkerekedett az MKP-n. Más kérdés, hogy ez a közös pártmodell mennyire lesz sikeres a kisebbségi kérdések orvoslásában. A jövő majd eldönti.

Ezzel ellentétben, Erdélyben az RMDSZ politikai ellenzéke, az EMNT és az MPP „jobbról” akart előzni, kritizálták az érdekvédelmi szervezet kormányzati szerepvállalását, a magyar érdekek érvényesítését teljesen konfrontatív módon képzelték el, a teljes ellenzékiség felvállalásával. Diskurzusukat majdnem kizárólag az autonómia és az önálló állami magyar egyetem köré építették fel, bizonyos szimbolikus történelmi elemekkel fűszerezve ezt, amely meglehetősen behatárolta a politikai mozgásteret.

Természetesen a szlovákiai politikai folyamatokat és a jelen helyzetet nem lehet mechanikusan átültetni erdélyi környezetbe, viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy a romániai magyar politikai retorika beszűkülése növeli-e az etnopolitika esélyeit a politikai színtéren, vagy ellenkezőleg – figyelembe véve a gazdasági válság és a megszorító intézkedések etnikumokra való tekintet nélküli általános hatását is – a magyar választók egy részének politikai nézeteit az etnikai törésvonalak fölé emeli.

Tanácsülés után, multikulturális reményeket (remélem, nem ábrándokat) táplálva…

A mai tanácsülés 1. napirendi pontja szervesen kötődik a multikulturalizmus kérdéséhez Kolozsváron. Az önkormányzat eldöntötte, hogy bejegyez egy egyesületet, aminek elsődleges célja elősegíteni Kincses Városunkat abban, hogy 2020-ban Európa kulturális fővárosa legyen. Eddig minden szép és jó… csak most jön a bökkenő és a kétely gyötrelme, amit el is mondtam a polgármesternek a tanácsülés előtti egyeztetésen. Kolozsvár csak akkor pályázhat hitelesen a kulturális főváros cím elnyerésére, amennyiben a polgármesteri hivatal az elméleti és szlogen szagú multikulturalizmus szajkózásról áttér a tettek mezejére, és megjeleníti ennek többnyelvű dimenzióját. Mi több, az Európai Unió mottóját – Unity in Diversity – alkalmazni lehetne helyi szinten, ugye, mindnyájan kolozsváriak vagyunk, etnikai hovatartozásra való tekintett nélkül, csak különböző kulturális hátérrel rendelkezünk.

Miközben polgármesterünk fontolóra vette szavaimat, és tekintette uniós távlatokba révedt, eszembe jutott, hogy a minap Olivér barátom blogján - azt olvastam, hogy a sajtóosztály vezetője Raimonda Boian azt nyilatkozta, hogy a polgármester továbbra is a Google Translate-el akarja lefordítani magyar nyelvre a városháza honlapját. Kérdem Apostutól, hogy ez tényleg igaz? Miközben több ember dolgozik a fordításon – még mindig tartanak az utolsó simítások, nehogy úgy járjunk mint Váradon, ahol a str. Banatuluiból Bánat utca lett – mégiscsak a Google lesz az úr, és az egész nem több mint merő bohóckodás? Apostu, merengését megszakítva, határozottan rám nézett, és azt mondta, hogy szó sincs erről, amikor kész van a magyar szöveg, vigyem el neki, és akkor részletbe menően megtárgyaljuk, hogy mi, és hogyan kerül fel a honlapra. Lehet – amint Olivér mondta – naiv vagyok, de, ahogy azt mondani szokták, a remény hal meg utoljára…

90 év után

Megjelent a Szabadság mai számában



Anélkül, hogy patetikusan viszonyulnánk a kérdéshez, elmondhatjuk, hogy Trianon sok esetben jelen van a mindennapokban. Érezzük ezt, amikor az abszurditás és a primitivizmus határát súroló vitákat kell folytatnunk a multikulturalizmus nyelvi megjelenítése érdekében, vagy éppen amikor bonyolult jogi érveléseket és bírósági eljárásokat követően kerül ki a többnyelvű helységnévtábla Aranyosgyéresen, és a példákat még lehetne sorolni. Mindezt egy kis jóindulattal és a Gyulafehérvári Kiáltvány szellemében sokkal könnyebben és ésszerűbben lehetett volna orvosolni…


Trianon egy nagyon komplex kérdés, magyar szempontból pedig – teljesen érthető módon – komoly érzelmi dimenziót tartalmaz, más szóval egy olyan esemény, amelyet elég nehéz racionalizálni, annál is inkább, mert a határok meghúzásánál a szövetségesek még az etnikai elvet sem tartották be, az utódállamok pedig a beígért széleskörű kisebbségi önrendelkezési jogok helyett komoly homogenizáló politikát folytattak. Tehát, a magyarok joggal érezhették igazságtalannak Trianont, amely affektív síkon, hosszútávon meghatározta a kollektív nemzettudatot. Ennek ellenére a magyar történészek egy része – itt kiemelném Romsics Ignácot, akinek a Trianoni békeszerződés című, 2001-ben megjelent könyve mérföldkövet jelent ezen a területen – megtette szakmai kötelességét, és kilépve a romantikus érzelmi viszonyulás által behatárolt kényszerpályáról – a lehetőségekhez mérten – tárgyilagos és kritikai elemzést tárt elénk Trianonról. A kiváltó tényezők között ott találjuk a magyar politikai rövidlátást, a környező népek nemzetállami törekvéseit és a vesztett háború által kiváltott nemzetközi helyzetet, egyaránt.

Az 1947-es párizsi békeszerződéssel tulajdonképpen lezárult az a korszak, amikor még a területi revízió gyakorlati vagy elméleti esélye létezett. Jelen pillanatban a békeszerződés bármilyen felülvizsgálata alaptalan és meggondolatlan ábránd, amely csakis illuzórikus frusztrációk forrása lehet.

Talán 2010-ben eljött az ideje annak, hogy a bagatellizálás és a felejtés veszélye nélkül túllépjünk a Trianon komplexuson, és ennek fényében, a valóság mentén alakítsuk sorsunkat. Határozott és jól kigondolt stratégiára van szükség, hogy nyelvi és kulturális jogainkat érvényesítsük Kolozsváron, amelyben együttműködésre van szükség a politikum és a civil társadalom között, mert már rég elmúlt az az idő, amikor a politikum a „maga bölcsességében” át tudta látni egy bizonyos kérdés minden vetületét.

A meghirdetett nemzeti összetartozást kezdhetnénk egy kis szolidaritással, szűkebb pátriánkban, Erdélyben, a magyar közösségen belül. Ne azon vitatkozzunk, hogy származás szempontjából ki a kolozsvári, és ebből kifolyólag kinek van, vagy nincs joga hozzászólni például a Főtér átalakításához, hanem fogadjuk el azt, hogy az a kolozsvári, aki elsősorban annak érzi magát, és Kolozsváron él, vagy innen ment el.

Nemzeti identitásunkat konstruktív módon őrizzük meg, és ne essünk az elszigetelődés csapdájába, és főleg ne attól legyünk „jó magyarok”, hogy gyengén vagy egyáltalán nem beszélünk románul, mert ezáltal marginalizálódunk, a társadalom peremére sodródunk, és anyagi egzisztenciánk is veszélybe kerülhet, ami ellehetetlenít bennünket közösségként. Ily módon Trianon legsötétebb következményei valósulnának meg…

Szavazás a városnapokról

A városnapok időpontjáról, valamint a város brandjének kialakításáról szóló, a polgármesteri hivatalban megrendezett eszmecserén két konkrét hónap merült fel a városnapok megrendezésére: május és az október.

A jelenlevő román történészek az októberi hónap mellett érveltek, és kizárólag a történelmi múlt szempontjából közelítették meg a kérdést, természetesen úgy mintha Kolozsváron csak a román közösségnek lenne múltja. Úgy építették fel retorikájukat, hogy a gyanútlan szemlélőnek az lehetett a benyomása, hogy 1919 előtt semmi sem történt Kincses Városunkban. Két konkrét eseményt említettek, amelyeknek a román nemzetállami törekvések szempontjából kiemelt fontosságuk van: 1919 októberében a román egyetemalapítás Kolozsváron, még a de jure impériumváltás előtt, és 1944 október 11-én a szovjet és román csapatok bevonulása Kolozsvárra.

Úgy gondolom, hogy a városnapok időpontját nem kellene egy konkrét történelmi dátumhoz kötni. Ebben a kontextusban mellőzni kellene a historikus érvelést - főleg interetnikus környezetben - ahol az együtt élő közösségek teljesen különböző módón értelmeznek egy adott történelmi eseményt. Ilyen értelemben nem támogatom az októberi hónapot a városnapok megrendezésére, mert olyan történelmi eseményekre utal, amelyek az erdélyi magyar kollektív emlékezet számára ellentmondásos élményeket és érzéseket generálnak. Tehát, május mellett teszem le a voksom.

Az illető eszmecserén a polgármester bejelentette, hogy az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) keretén belül szavazásra bocsátja a kérdést, ezt akkor a sajtó elég részletesen meg is írta.


A következő helyeken lehet szavazni:



Kötársaság mozi (újabban Florin Piersic)- Széchenyi/Mihai-Viteazu tér

Művész mozi-Egyetem utca

Győzelem mozi-Deák Ferenc/Eroilor utca

Polgármesteri Hivatal – Mócok útja, 3,

Polgármesteri Hivatal más kirendeltségein:

Monostor, Ion Mester utca 10

Marasti tér,Gyár/Fabricii utca 4

Szamosfalva, Traian Vuia utca 41

Grigorescu negyed, Vlahuta utca 46

Hajnal negyed, Pasteur utca 60

Irisz negyed, Liebknecht tér 7-8

Iulius Mall

Polus Center

Szabók Bástyája

Turisztikai Információs központ, Deák Ferenc/Eroilor utca


Június 8-ig lehet szavazni. Hajrá, menjünk voksolni májusra.

Hogyan tovább kolozsvári multikulturalizmus?

A múltkori találkozón Apostu polgármesterrel abban állapodtunk meg, hogy a városháza honlapjának egy részét lefordítjuk magyar nyelvre, mindezt a multikulturalizmus nyelvi megjelenítésének szellemében. A gazdasági gyökerű érvek elkerülése végett – nincs pénz fordításra, válság van stb. – felajánlottam neki, hogy a fordítást elvégezzük ingyen és bérmentve a városháza magyarajkú alkalmazottainak segítségével, majd ezt a szöveget átnézi egy hivatásos fordító, aki úgyszintén nem kér anyagi ellentételezést a munkájáért. Rábólintott. Megkezdődött a munka, és a napokban el is készül a fordítás. Jövő héten átnyújtom az anyagot a polgármesternek, és akkor kiderül, hogy komolyan gondolta vagy sem. Én remélem, hogy a polgármester tesz egy kis lépést a multikulturalizmus „rögös” útján, és határos időn belül a magyar tartalom felkerül a polgármesteri hivatal honlapjára.
Természetesen, ez még nem oldja meg a többnyelvűség kérdését Kolozsváron. Amint arról már a sajtó is tudósított, ezelőtt egy pár héttel, amikor különböző, a multikulturalizmust gyakorlatba ültető intézkedésekről tárgyaltunk Apostuval, a műemléképületek magyar nyelvű feliratozásába belement( ennek ugye volt előzménye, az a bizonyos miniszteri átirat, ami egyértelműen kimondja, hogy a kisebbségek által lakott régiókban javallott a műemléképületeket kisebbségi nyelven is feliratozni), viszont a többnyelvű helységnévtábla kapcsán egyeztetni akar a PDL vezetőivel, és ennek fényében alakítja ki álláspontját.
Ezt követően találkoztam kolozsvári értelmiségiekkel, újságírókkal és a civil szféra képviselőivel, és arról vitatkoztunk, hogy milyen stratégiát válasszunk a reális multikulturalizmus megvalósítása érdekében, főleg abban az esetben ha azt látjuk, hogy a polgármester megpróbálja elodázni a kérdést, vagy csak látszatmegoldásokat kínál. Úgy gondolom, hogy szükség van ilyenszerű egyeztetésekre, feedbackre, mert egyedül a politikum nem tudja átlátni a jelen kérdés minden elemét. Mi több, tekintetbe kell vennünk a helyi politikai erőviszonyokat is – 27-ből 16 PDL tanácsos, ami azt jelenti, hogy a politikai mozgástér jelentősen beszűkül, mert nincs szükség az RMDSZ-re a többség eléréséhez – ami meglehetősen bonyolítja a helyzetet. Nagyon fontos a retorikai hozzállás is, hogy ne tereljük egy olyan irányba a kérdést, ahonnan nincs visszaút, és „állóháborút” folytassunk, ellenben a fellépésünk legyen határozott, és főleg - az adott körülmények között - célravezető. Szóval az aranyközépút...
A fentebb említett eszmecserén abban egyeztünk meg, hogy folytatni fogjuk szélesebb körben a közeljövőben. Talán a jövő hét egy megfelelő alkalom lenne erre, amikor Apostunak átnyújtjuk a honlapra felkerülő magyar nyelvű anyagot.

Regionalizare versus centralizare

Articol apărut în revista Provincia

Iniţiativa unor intelectuali ardeleni de a reforma structura administrativă a ţării prin crearea unor regiuni a generat o dispută aprigă atît la nivel politic cît şi în presă. Memorandumul transmis Parlamentului şi principalelor partide politice se doreşte a fi un document pragmatic a cărui idee de bază este delegarea unor competenţe legislative şi administrative unor consilii regionale, alcătuite la nivelul regiunilor de dezvoltare deja existente sau la cel al regiunilor istorice din România. În opinia semnatarilor Memorandumului, acest demers ar avea drept efect diminuarea corupţiei şi a birocraţiei existente la ora actuală şi ar conduce la o eficientizare a sistemului administrativ. Realizarea acestor deziderate ar înlesni şi aderarea României la U.E.

Reacţia actorilor politici şi a unor lideri de opinie a fost cel puţin bizară. Prin utilizarea unor calificative jignitoare la adresa semnatarilor, ei au eliminat din start posibilitatea unei abordări lucide şi lipsite de patimi. Ca şi cum dacă o persoană are o părere diferită privind organizarea statală sau administrativă a României trebuie să fie neapărat tîmpită sau, în cel mai bun caz, dubioasă, motivată de nişte interese oculte.

Această intoleranţă care se manifestă pe piaţa ideilor se bucură de o tradiţie bine înrădăcinată în mentalitatea autohtonă. Să ne amintim numai ce scandal s-a iscat în urma încercării unor istorici de a întroduce manuale alternative de istorie. Există nişte subiecte tabu în legătură cu care nu se poate iniţia o dezbatere publică. Dacă, totuşi, cineva încearcă să o facă, se consideră că a comis un sacrilegiu, fiind după aceea stigmatizat şi marginalizat. Această atitudine se manifestă mai ales cu privire la opiniile critice care vizează subiecte istorice sau de organizare statală şi care contravin punctelor de vedere majoritare din domeniul respectiv.

Această intoleranţă reprezintă, în parte, efectul unui spirit gregar, moştenit din perioada totalitară. În cadrul ei putem identifica de multe ori elemente de factură leninistă, precum: cine nu e cu noi este împotriva noastră. Prin astfel de metode se încearcă reprimarea oricărui spirit critic privind anumite subiecte bine deteminate. În această dispută se invocă de multe ori interesul naţional. Bineînţeles că numai acei inşi cunosc adevăratul interes naţional care se înfurie la auzul unor opinii diveregente, ceilalţi fiind, fie nişte rătăciţi, fie nişte intelectuali frustraţi care nu s-au realizat profesional şi acum vor să capteze atenţia marelui public, după cum amintea dl. Dâncu la o emisiune televizată. Desigur, merită adăugat că cele enunţate mai sus ţin şi de o cultură politică şi de un spirit civic care la noi sînt destul de firave.

Din păcate, la nivelul subconştientului colectiv, orice demers care are drept scop înfiinţarea unor noi entităţi administrative sau politice este identificat cu o iniţiativă care ar putea să afecteze integritatea teritorială a României. Desigur, se poate discuta dacă noile entităţi politice şi administrative propuse de memorandişti ar fi viabile sau nu. Se poate pune întrebarea dacă nu cumva aceste noi structuri ar spori corupţia şi birocraţia. Cum au spus-o şi semnatarii lui, acest Memorandum nu este bătut în cuie, prin lansarea lui s-a dorit numai iniţierea unei dezbateri publice în conformitate cu criteriile republicanismului care înseamnă guvernare cu consimţămîntul celor guvernaţi şi cu cele ale democraţiei participative. Cum era de aşteptat din partea unor actori ai scenei politice, reacţia a venit pe plan naţional. S-a dat alarma că această propunere va distruge unitatea naţională, rodul luptei seculare a românilor de pretutindeni. S-a spus că pentru realizarea idealului naţional al Marii Uniri au murit mii de români. Da, este perfect adevărat. Nu pot însă să concep că unii oameni politici nu pot să înţeleagă că o reformă a sistemului legislativ şi administrativ nu înseamnă implicit distrugerea unităţii naţionale şi sfîrtecarea României în entităţi teritoriale mai mici. Nu cred că cineva ar dori acest lucru. Această abordare falsă prin recurgerea la argumente de ordin istoric nu face altceva decît să diabolizeze orice iniţiativă care vizează anumite schimbări în structura statală a României. Distinşii oameni politici ar trebui să aibă atîta putere de judecată încît să fie capabili să facă distincţie între două chestiuni diferite. Numai că, prin fluturarea stindardului naţional, se poate înlătura într-o manieră extrem de eficientă orice discuţie privitoare la structura administrativă şi statală a ţării. De exemplu, se poate trece sub tăcere nemulţumirea unor judeţe manifestată în legătură cu sumele primite de la bugetul central al ţării, care sînt mult mai mici în raport cu sumele pe care aceste judeţe le-au vărsat la bugetul de stat. De asemenea, se poate pune botniţă acelora care se arată indignaţi de centralismul practicat de Bucureşti. Iată cum idealul unităţii naţionale a ajuns să reprezinte pentru unii oameni politici simple mijloace de manipulare a opiniei publice prin exaltarea unor pericole imaginare. Ar putea oare cineva să creadă că sistemul federal de organizare statală a Germaniei ar afecta cu ceva unitatea naţională a germanilor?

O altă nedumerire a fost exprimată de dl. Adrian Păunescu, căruia nu-i venea să creadă că anumite persoane, în Transilvania de exemplu, pot avea o identitate regională transetnică. Structura identitară a unei persoane are mai multe niveluri. Este posibil ca la un anumit nivel o persoană să aibă o identitate regională lipsită de baze etnice, acest fapt neînsemnînd desigur renunţarea la identitatea fundamentată pe elemente etnice sau naţionale. Cele două identităţi pot să coexiste. Nu mi se pare incredibil ca un român sau maghiar din Transilvania cu o conştiinţă naţională bine definită să aibă şi o identitate transilvană transetnică. Această identiate transilvană ar putea contribui la ameliorarea relaţiilor interetnice şi la sporirea încrederii reciproce. În pofida unor opinii contrare, am convingerea că o astfel de identitate transilvană nu ar îmbrăca forma unui orgoliu excesiv îndreptat împotriva românilor din restul ţării.

Destinatarii principali ai Memorandumului au fost partidele politice, care, în marea lor majoritate, mai puţin UDMR-ul, au exprimat opinii ostile. Ele nu vor adopta o altă poziţie pînă cînd prin exaltarea unor slogane patriotarde se pot cîştiga voturi importante. În acest sens ar fi util ca iniţiative de acest gen să fie adresate în primul rînd electoratului. Societatea civilă ar putea să aibă un rol important în acest demers. În acest fel, cetăţenii României s-ar putea pronunţa asupra oportunităţii unei astfel de iniţiative. Totodată, aceasta este singura modalitate prin care s-ar putea exercita o presiune asupra elitei politice să adopte o poziţie mai rezonabilă în legătură cu această chestiune. Abordarea Articolului 1 din Constituţie privind caracterul naţional şi unitar al statului român de către unii semnatari ai Memorandumului, făcută prin declaraţii ulterioare, reprezintă o greşeală, pentru că creează anumite confuzii privind intenţia memorandiştilor. Această problematică ar trebui tratată în cadrul unui demers distinct.

Cunoscînd climatul politic şi civic autohton, ne putem aştepta în continuare la reacţii agresive. Văzînd îngîmfarea guvernanţilor, nu pot însă să nu mă întreb: oare Dl. Năstase este aşa de sigur că lista rătăciţilor nu se va îngroşa?

Csoma Botond

CSOMA Botond absolvent al Facultăţii de Studii Europene şi al Facultăţii de Drept a Universităţii Babeş-Bolyai. Şi-a obţinut masteratul în drepturile omului la Universitatea Central-Europeană de la Budapesta. A publicat diferite articole despre probleme interetnice în diferite reviste, dintre care: Reflexii asupra emigrării (2001), Legea privind maghiarii din ţările vecine (2001), Vigilenţă naţională (2001), Politika és/vagy szabadság [Politică şi/sau etică] (2001)..

O carte în dezbatere

Articol apărut în Revista Provincia

Lipsa analizei lucide care îşi face simţită prezenţa cu desăvîrşire în peisajul politic autohton a apărut şi în mediile intelectuale. Cartea domnului Patapievici, intitulată Omul recent, a determinat un război total, presărat cu acuze de ordin personal din care reiese că autorul este un narcisist, iar prin publicarea acestei cărţi n-a avut alte intenţii decît să atragă asupra lui atenţia opiniei publice, simţindu-se marginalizat şi uitat după schimbările politice survenite în anul 2000 (aceeastă luptă a fost prezentată amănunţit de dl. Al. Cistelecan în nr. 3-4 al Provinciei). Desigur, în acest vacarm general, cu excepţiile de rigoare (de exemplu, excelentul articol analitic publicat de dl. Andrei Cornea în revista 22, intitulat Se poate combate relativismul postmodern?), n-au lipsit pornirile dure, maniheiste, de tip iacobin, cele care împart lumea în categoria celor buni şi a celor răi. Potrivit adepţilor acestei viziuni, dacă exprimi anumite critici cu privire la revendicările unei minorităţi, la politica occidentală sau la unele efecte eventual nefaste ale postmodernismului radical eşti, fără urmă de dubiu, nu-i aşa?, un antiminoritar care nu acceptă diversitatea, unul care manifestă tendinţe spre universalizare şi omogenizare, un antioccidental şi, nu în ultimul rînd, un reacţionar periculos care nu vrea sau nu poate să înţeleagă necesităţile mentale şi politice cu caracter profilactic ale prezentului.

Această abordare strict ideologică şi dogmatică a unei probleme naşte o aporie la nivelul orizontului de deschidere în privinţa alterităţii analizei particulare. Dar, în acelaşi timp, ea prezintă avantaje indiscutabile pentru promotorii ei. Cel căruia i se administrează stigmatul de reacţionar, antioccidental sau antiminoritar poate fi redus la tăcere şi supus oprobiului public într-un mod foarte eficient, nemaifiind necesară analiza punctelor de vedere exprimate de persoana vizată. Dacă am dori construirea unui raport de cauzalitate în cazul acestui demers, cred că am putea identifica un fenomen cauză sub forma unei intenţii frauduloase de marginalizare a preopinentului, urmat de un efect generator de superficialitate cu importante consecinţe de factură simplistă. Un caz notoriu de intoleranţă dogmatică s-a produs în Franţa postbelică, atunci cînd majoritatea intelectualităţii, chiar şi scriitorii catolici, fascinaţi de aportul adus de Uniunea Sovietică la victoria finală asupra Germaniei naziste, s-a raliat ideii care decreta că o persoană nu putea să aibă simultan atît convingeri anticomuniste, cît şi antifasciste, ceea ce însemna implicit că dacă cineva s-a declarat anticomunist a fost automat etichetat drept fascist. Această opinie care denotă o oarecare îngustime de discernămînt a intelectualităţii franceze - viziune denunţată atît de Raymond Aron, cît şi de François Furet - a contribuit din plin la eficienţa progapandei sovietice, care avea drept scop crearea de fascişti imaginari, precum de Gaulle, Adenauer sau chiar generalul şi viitorul preşedinte american Eisenhower.

Cartea în cauză procedează la abordarea unei game variate de subiecte profunde, între care aş putea enumera, cu titlu exemplificativ, urmările dispariţiei lui Dumnezeu din cadrul judecăţilor de valoare emise în era modernă şi în cea postmodernă, efectele muliculturalismului, ale corectitudinii politice şi cele ale feminismului, toate fiind considerate de către autor produse ale postmodernismului, sau consecinţele unei anumite superficialităţi prezente în gîndirea academică contemporană.

În privinţa unei imagini de asamblu asupra metodei adoptate de către autor în vederea unei analize temeinice a modenităţii şi efectelor ei, cea mai bună descriere a cărţii o dă chiar subtitlul ei: critică a modernităţii din perspectiva întrebării: ce se pierde atunci cînd ceva se cîştigă? Ca o impresie personală, după lectura acestei cărţi nu mi se pare că dl. Patapievici ar fi un tradiţionalist întîrziat sau un romantic frustrat de genul celor din perioada interbelică. Este falsă ideea că argumentele şi citatele prezentate ar invita la un misticism periculos care ar putea genera atitudini favorabile unei mentalităţi de extremă dreaptă, similară unei perioade de tristă amintire. Autorul nu propune o alternativă la modernitate. Cu alte cuvinte, acceptă regulile jocului democratic. În unele aspecte ale postmodernismului radical vede chiar o tendinţă de limitare a gîndirii libere neîncadrată idelogic, aceasta din urmă fiind o condiţie necesară realizării democraţiei absolute. Dar de multe ori ajunge la concluzii eronate - asupra unora dintre acestea voi face referire în cele ce urmează - generate, şi la el, tot de un dogmatism, dar în acest caz de factură religioasă.

La întrebarea dacă putem să nu fim moderni, răspunsul autorului este un nu categoric1. Dilema ridicată nu se referă la contestarea modernităţii în sine, ci la evaluarea ei. Efectul negativ îl constituie faptul că modernitatea este privită ca o substanţă şi nu ca instrument utilizat în vederea găsirii unui modus vivendi. Mai mult de atît, postmodernismul radical a ajuns să fie un crez, un fel de religie seculară cu precepte dogmatice proprii, printre care putem enumera: absenţa unei realităţi esenţiale, totul este relativ, altfel spus, adevărul nu poate fi deosebit de ceea ce este fals, iar modernitatea este epuizată. Aceasta înseamnă că trebuie construită o structură nouă care să corespundă noilor provocări ale vieţii.

Modernitatea care şi-a depăşit condiţia tehnică şi utilitară trebuie să fie substituită, spune Patapievici, cu o cultură a discernămîntului. Numai că, în opinia dînsului, discernămîntul nu poate fi decît de factură divină. Aceasta înseamnă că un ateu este incapabil de un discernămînt care să-i permită să facă distincţie între ceea ce este bine şi ceea ce este rău sau nu este în stare ca, pe calea discernămîntului, să-şi dea seama că o anumită chestiune este o aberaţie crasă ce excede într-o mare măsură nevoile utilitare şi spirituale ale vieţii. Nu cred că postmodernismul radical şi uneori chiar aberant poate fi combătut numai dintr-o perspectivă religioasă.

Un alt exemplu de argumentare care ridică multe semne de întrebare - identificat şi de către dl. Andrei Cornea - este poziţia lui Patapievici faţă de problema individualismului. Individualismul nu poate fi consecvent justificat adoptînd o filosofie atee. Singura consecinţă logică a filosofiilor politice atee este regimul politic colectivist. Implicîndu-se şi justificîndu-se reciproc, ateismul şi colectivismul sînt unul premisa consecinţelor celuilalt. Concluzie falsă, pentru că, de-a lungul istoriei, de foarte multe ori colectivismul a fost justificat cu ajutorul religiei, iar foarte mulţi dintre adepţii individualismului au fost atei convinşi. Nu ştiu în ce măsură poate oferi creştinismul un spaţiu de afirmare favorabil individualismului. Indiscutabil, mîntuirea este un act individual prin excelenţă. În schimb, morala creştină generează mai mult o solidaritate interumană de natură comunitară care exclude oarecum influenţa valorilor individuale. Această intransigenţă fundamentală este consecinţa faptului că autorul a preferat, în ceea ce priveşte critica relativismului radical, metoda care face apel la metafizică faţă de cea care adoptă criterii de ordin procedural, propusă de John Rawls sau Jurgen Habermas. Prin utilizarea transcendenţei metafizice s-a diminuat capacitatea raţiunii de a respinge sofistica postmodernă, neconvingînd decît pe cei convinşi4.

Principiul modernităţii: - Gott ist tot - a provocat, în opinia lui Patapievici, o schimbare în ierarhia valorilor. Locul ierarhiei stabile de sus în jos a fost preluat de o construcţie orizontală unde valorile se află într-o mişcare şi metamorfoză perpetuă. Ar fi interesant de ştiut dacă această alunecare spre orizontală s-ar fi produs dacă principiul- Gott ist tot - n-ar fi apărut pe tărîmul ideilor. Consider că nici această transformare din ierarhia valorilor nu se poate reduce numai la o motivaţie de ordin metafizic.

Ca o caracteristică generală a acestei cărţi am putea aminti critica vehementă a viziunii ideologice asupra lumii, care este neagră sau albă, şi, totodată, critica unor mişcări şi curente care tind să devină un soi de l'art pour l'art cu valenţe deosebit de periculoase pe plan mental. Temporalitatea a ajuns singurul punct de referinţă şi în funcţie de ea sînt emise judecăţile de valoare. Putem să reflectăm asupra consecinţelor faptului că în anumite medii orice este acceptat numai pentru că este nou, fără a se proceda la o analiză temeinică a lucrului în sine. Tradiţia a ajuns să reprezinte ceva absolut negativ, orice referire la ea atrage automat stigmatul de învechit, reacţionar, pentru că, nu-i aşa, ceea ce este vechi este neapărat rău şi determină suspiciuni. Identificarea tradiţiei cu tradiţionalismul reprezintă unul din clişeele primitive ale postmodernismului agresiv. Progresul a ajuns să constituie o valoare în sine. Progresiştii vor să pară nişte cîrmuitori atotştiutori ai lumii care trebuie să lumineze �oporul�pentru ca acesta din urmă să nu cadă cumva în capcanele reacţiunii. Cea mai eficientă modalitate de realizare a progresului este, după cum putem vedea de multe ori, diabolizarea aceluia care a cutezat să ridice anumite obiecţii în legătură cu anumite valori impuse în numele progresului5.

Nu ideea progresului ca atare care, în planul discursului politic, a luat forma corectitudinii politice, este iritantă, ci modalitatea în care se încearcă constituirea grupurilor de sprijin. Anumite cercuri pur şi simplu şi-au arogat dreptul exclusiv de a promova un tip de comportament social care nu acceptă nici o alternativă. Egalitarismul propagat de ideologia corectitudinii politice este dezirabil numai în măsura în care vine în întîmpinarea dificultăţilor reale existente în corpul social şi nu reprezintă un mijloc facil de dictat socio-politic utilizat în vederea marginalizării. Dacă o anumită tradiţie privită în individualitatea ei are efecte negative pe plan social, în sensul că anumite persoane au de suferit de pe urma ei, este de dorit înlăturarea ei, dar nu prin marginalizare, ci prin utilizarea dialogului, şi nu pentru că este vorba despre o tradiţie, ci pentru că reprezintă un factor generator de suferinţă. De la această formă menţionată este un drum lung şi anevoios pînă la războiul total împotriva oricărei tradiţii.

Corectitudinea politică ajunsă la cote aberante, poate fi combătută cel mai bine pe calea discernămîntului critic. Un stupefiant exemplu de corectitudine politică este cules de Murray Rothbard: Cînd unul dintre membrii Curţii Supreme de Justiţie propus de preşedintele Nixon a fost socotit - în derîdere - mediocru, senatorul republican Roman Hruska din Nebraska s-a întrebat de ce n-ar avea oamenii mediocri din America dreptul de a fi reprezentaţi la Curtea Supremă. Intr-adevăr, de ce oare minoritatea, să zicem, a idioţilor (gîndită ca o grupare sociologic construită pornind de la o formă specială de handicap), nu ar putea fi reprezentată, potrivit cotei sale demografice, în toate instituţiile unei societăţi decente, aşa cum e văzută aceasta de vizionarii corectitudinii politice? Putem reflecta, desigur, dacă nu cumva exemplul de mai sus ne conduce la următoarea concluzie: corectitudinea politică este, în fond, alianţa dintre un filistinism care caută să-şi mascheze filistinismul prin îmbrăţişarea cauzelor progresiste şi un activism social care caută să niveleze umanitatea pretinzînd că încurajează diversitatea. Din punctul de vedere al raţiunii analitice, schema prezentată mai sus, cred eu, poate fi considerată plauzibilă. Oare ar putea cineva să creadă că numirea unui judecător mediocru la Curtea Supremă a Statelor Unite este chiar necesară înfăptuirii binelui social? Ne putem întreba pe bună dreptate ce este mai important: ca mediocritatea să nu constituie un impediment profesional sau funcţionarea eficientă a sistemului judiciar. Numai că, potrivit teoriilor progresiste denumite anything goes este indecent să stabileşti ierarhii şi judecăţi de valoare care pun accentul pe superioritate. Problemele intervin numai atunci cînd împotriva corectitudinii politice în ansamblu se clădeşte următoarea structură de argumentaţie: de vreme ce religiile sînt spiritual superioare înrădăcinărilor identitare (care sînt simple concreţiuni istorice contingente respectabile în cel mai bun caz, dar nu superioare, în sens spiritual) ori raselor(care nu sînt decît înrădăcinări genetice materiale), atunci protecţia cea mai înaltă ar trebui adusă numai religiilor. Cum protecţia corectitudinii politice nu se aplică religiilor, cu atît mai puţin ar trebui aplicată corectitudinea politică lucrurilor vădit inferioare, adică raselor şi etniilor. Din citatul anterior răzbate o abordare unilaterală, aceasta fiind consecinţa dogmatismului religios de care pomeneam.

Atrofierea spiritului critic are drept urmare apariţia fenomenului de spălare a creierului. Spălarea creierului naşte radicalisme absurde lipsite de înrădăcinări în fundalul vieţii cotidiene, promovînd îndoctrinarea ideologică. Corectitudinea politică recentă susţine principiul amintirilor recuperate, ceea ce înseamnă că: dacă sînteţi incapabil să vă amintiţi de o presiune caracteristică (abuzului sexual), dar aveţi vaga impresie că ceva de felul acesta s-a petrecut, înseamnă că abuzul sexual a avut loc. Acuzaţiile de abuz sexual aduse de copiii deveniţi adulţi părinţilor deveniţi bătrîni s-au transformat într-un adevărat şi terifiant flagel, de la 0,16 milioane în 1967, la 1,7 milioane în 1985, din aceste cazuri, chiar potrivit statisticilor oficiale, 65% nu au nici o bază reală. Un exemplu elocvent a ceea ce înseamnă spălare de creier şi îndoctrinare ideologică ni-l dă chiar autorul: familia elveţiano-americană Wutrich locuia la Pine Drive Colorado. În 25 mai 1999, băieţelul Raoul se află împreună cu surioara lui de 5 ani în curte. La un moment dat o ajută să-şi dea jos chiloţeii ca să o pună să facă pipi (este ceea ce spune bunica copiilor aflată acolo). De la 25 de metri, o vecină bine îndoctrinată de teoriile despre incestul infantil şi abuzul sexual masculin vede scena şi denunţă imediat ceea ce îşi imaginează că vede, direct la poliţie. Poliţia înregistrează cazul la rubrica incest deosebit de grav. În 30 august, la zece jumătate noaptea, o echipă formată din şase şerifi înarmaţi descind acasă la familia Wutrich şi îl arestează pe Raoul. Îl ridică pe sus, în cătuşe, învelit într-o pătură şi desculţ. Copilul este dus la puşcărie. Va împlini 11 ani în detenţie. Ca să-şi protejeze ceilalţi copii, familia elveţiano-americană se refugiează în Elveţia, care, ca stat, cere încetarea aberantei acţiuni judiciare împotriva micuţului Raoul. Interpelată, purtătoarea de cuvînt a procurorului districtual califică acţiunea împotriva băieţelului de 10 ani ca fiind o procedură cu totul obişnuită, iar cazul împotriva acestuia extrem de solid. În acest caz, aberaţia se retrage în favoarea tragicului.

Sînt întru totul de acord cu autorul că pierderea de teren a discernămîntului se manifestă şi în unele medii academice. Foarte multe cărţi scrise de profesori universitari nu sînt altceva decît simple înşiruiri de citate. Poate că la noi acest fenomen este şi mai pregnant şi îşi face prezenţa uneori şi în formă de plagiat, nu atît din cauza progresului, ci mai degrabă din cauza incompetenţei. Multe lucrări au un caracter descriptiv, prezentînd doar datele problemei, după care urmează un punct mare. Oricît am răsfoi aceste cărţi, ar fi foarte greu să descoperim o viziune personală sau o analiză critică a celor prezentate. Fără a vrea să diminuez meritul specialiştilor în aprofundarea unui domeniu bine definit şi să ridic în slăvi cunoaşterea bazată numai pe raţiune şi viziune, nu pot să nu observ, odată cu Patapievici, o gîndire limitată în cazul multor specialişti, limitare care se datorează, într-o bună măsură, lipsei de cultură generală şi mediocrităţii.

Extremismul intelectual reprezintă un factor de influenţă în multe dintre elementele postmodernismului. Mişcarea feministă care, la origine, a fost concepută în vederea realizării egalităţii în drepturi a femeilor cu bărbaţii, iar după aceea în vederea combaterii unor dezavantaje ce decurgeau din prejudecăţi primitive, rezultate din percepţia publică a femeilor, s-a metamorfozat, în variantele sale radicale, într-o formă de viaţă militantă. Se propagă negarea şi ruperea totală a contactului cu orice activitate care în trecut era considerată, datorită unei mentalităţi rigide şi patriarhale, în sarcina exclusivă a femeii. Să luăm un exemplu banal. În trecut, şi de multe ori şi în prezent, în anumite cercuri, s-a acceptat, ca regulă generală, că gătitul casnic este datoria exclusivă a femeii. Drept răspuns, feminismul radical susţine că orice reîntoarcere în bucătărie, chiar dacă sarcinile sînt împărţite cu bărbatul, este sub demnitatea femeii şi, în fond, reprezintă o nouă tendinţă de subjugare a femeii, un atac la adresa feminităţii. Absurditatea radicalismelor de acest tip este şi mai evidentă cînd militantismul ajunge să facă presiuni asupra sentimentelor de iubire. Claude Habib relatează cazul unei studente bine impregnate de noile gender studies, care, studiind la universitate romanul Le Rouge et le Noir al lui Stendhal, a exclamat despre madame de Renal: ce vacă. Fireşte, potrivit noilor prejudecăţi care decurg din principiul fundamental al feminismului genul este o invenţie a raporturilor de putere, iar doamna de Renal nu avea educaţia idelogică a feministelor eliberate şi, deci, modul în care eroina lui Stendhal îşi trăia iubirea nu mai poate în nici un fel constitui pentru noi un exemplu al suferinţelor eterne ale iubirii, ci eventual, numai o ilustrare a prostiei acelor femei din trecut care ignorau feminismul feminităţii lor.

O altă problemă ridicată de Patapievici este cea a minorităţilor. Sînt de acord că ceva nu poate fi adevărat numai pentru simplul fapt că a fost afirmat de un minoritar. După cum tot o aberaţie mi se pare şi mentalitatea conform căreia dacă cineva ridică anumite obiecţii faţă de doleanţele unui minoritar el devine automat reacţionar şi, implicit, antiminoritar. Fireşte, nu pot să accept nici o eventuală justificare psiho-socială sau morală a atrocităţilor comise de albanezii din Kosovo13. Consider că acele crime sînt la fel de grave ca şi cele comise de sîrbi. Nici statutul de oprimat, nici cel de minoritar nu poate justifica comiterea unui omor asupra unui om nevinovat. Nu se poate accepta o relativizare a crimei în funcţie de cine a comis-o. Nu pot să subscriu însă la ideea că naţionalismul etnic al recenţilor reprezintă într-adevăr o reîntoarcere la ideologiile de dreapta, dar nu a frustraţilor marilor puteri, ci a stîngii radicale, care caută să folosească puterea centrală a statului asupra unor enclave puternic ideologizate asupra cărora îşi impune dominaţia în numele politicii multiculturale şi al autonomiei, pretinzînd în acelaşi timp solide stipendii de asistenţă. După părerea mea menirea politică a multiculturalismului este de a detensiona relaţiile interculturale prin înlăturarea ierarhiilor între diferitele culturi. Într-adevăr, multiculturalismul poate fi periculos dacă reprezintă o faţadă pentru înfăptuirea segregaţionismului etnic. Dar nu cred că ar avea consecinţe nefaste în cazul în care ar fi utilizat în vederea promovării unor drepturi legitime ale minorităţilor etnice. Legitim poate fi considerat, de exemplu, dreptul minorităţilor etnice de a învăţa în limba maternă la toate nivelurile, în instituţii în a căror conducere sînt reprezentate în egală măsură şi interesele minoritarilor. Dezideratul de a înfiinţa instituţii de învăţămînt în care să studieze numai persoanele aparţinînd unei minorităţi este discutabil. Bineînţeles că se poate face apel la tradiţie şi putem afirma că avînd în vedere faptul că o anumită minoritate etnică, în trecut, a dispus de o instituţie proprie de învăţămînt este îndreptăţită să aibă şi în prezent o asemenea instituţie. Întrebarea este dacă, în acest caz particular, tradiţia serveşte interesele actuale ale minorităţii respective. Am convingerea că înfiinţarea de instituţii de învăţămînt separate numai pentru o minoritate nu are nici o influenţă asupra calităţii procesului de studiu. Cu alte cuvinte calitatea nu se va îmbunătăţii datorită separării. Desigur, în cazul instituţiilor de învăţămînt mixte, în vederea realizării unei situaţii echitabile, este necesar ca majoritarii să acorde minorităţilor dreptul de a fi reprezentaţi în structurile de conducere şi decizionale.

Este adevărat că putem observa un anumit naţionalism etnic la anumite minorităţi. Nu doresc să absolv minorităţile de orice vină şi să relativizez naţionalismul, dar, analizînd problema mai atent, putem spune că naţionalismul minoritar s-a manifestat de multe ori ca răspuns la naţionalismul majoritar cu tendinţe omogenizatoare. Scurt spus, a apărut ca un naţionalism aflat în defensivă. Mai mult de atît, cred că acest naţionalism constituie efectul direct al idealului politic al naţiunii. Naţiunea politică, introdusă în gîndirea politică de către Revoluţia Franceză, a transpus absolutismul existent în privinţa minorităţilor etnice în perioada ancien régime în era postrevoluţionară. Naţiunea politicăa fost tot o construcţie umană,care a avut drept scop asimilarea minorităţilor în vederea făuririi unei naţiuni omogene. Retorica liberală contemporană susţine că naţiunea politică luată în ansamblu are un efect integrator, pentru că este liberă de orice element etnic, bazîndu-se pe cetăţenie şi stat. Datorită acestui fapt ar fi de dorit ca ea să prevaleze asupra concepţiei de naţiune culturală, care pune accentul pe factorii de natură etnică şi, din această cauză, generează conflicte, fragmentînd unitatea naţiunilor politice. Ideologii naţiunii politice dau drept exemplu pentru susţinerea tezei lor spaţiul iugoslav. Făcînd abstracţie de particularităţile acelei situaţii, ei proiectează pericolul potenţial al unor asemenea conflicte asupra altor regiuni. Teza, care susţine dispariţia elementului etnic din cadrul naţiunii politice, este absolut falsă. Prin coagularea acestei concepţii de naţiune s-a reuşit instituţionalizarea eficientă a etnicismului. Astfel a fost instaurată preeminenţa juridică a unei etnii asupra alteia. Cetăţenia şi statul, cele două elemente de bază ale conceptului de naţiune politică, conţin referiri exprese la elemente de ordin etnic: stat român, francez, ungar sau cetăţean: român, francez, ungur etc. Limba oficială a statului compus din naţiunea politică, de exemplu: franceza, româna, sau maghiara etc., este bine înrădăcinată etnic. Consider că viziunea politică asupra naţiunii reprezintă o sursă clară de tensiune cînd este întrebuinţată în scopul de a limita drepturile minorităţilor. Generează frustrări deoarece stabileşte, cu ajutorul mecanismelor juridice, ierarhii discreţionare între diferite elemente etnice.

Citind cartea, am ajuns la concluzia că o critică a relativismului postmodern radical nu poate porni de la postulate metafizice, deoarece generează dogmatisme şi autorul însuşi cade în capcana fundamentalismului ideologic, intransigent, împotriva căruia se pronunţă în carte. Relativismul radical se poate combate mult mai eficient prin identificarea contradicţiilor intrinseci, ceea ce şi face autorul, doar că nu în mod constant. Un exemplu elocvent este argumentaţia: nu poţi apăra drepturile omului de pe poziţii relativiste. Dacă spui că sînt universale, atunci nu mai eşti relativist. Dacă spui că nu sînt, atunci cu ce drept le pretinzi altora, care le refuză? Pentru că eşti puternic? Dar atunci nu mai sînt drepturi, ci constrîngeri. Pentru că ai dreptate? Dar cum poţi avea dreptate, dacă eşti relativist?

Csoma Botond

Note
1 H.-R. Patapievici, Omul recent, Bucureşti, Editura Humanitas, 2002, p. 455.
2 Andrei Cornea, Se poate combate relativismul postmodern?, în. 22, 5-11 martie 2002.
3 H.-R. Patapievici, Op. cit., p. 395.
4 Andrei Cornea, art. cit.
5 H.-R. Patapievici, Op. cit., p. 308.
6 Ibidem, p. 313.
7 Ibidem, p. 365.
8 Ibidem, p. 364.
9 Ellen Bass, Laura Davis, The Courage to Heel, 1998, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 315.
10 Pamela Freyd, directoare la False Memory Syndrome Foundation, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 315.
11 Stefan Simons Moralische Panik. Drakonische Strafverfolgung: Wegen, schweren Insetz sitz ein elfjahriger Schweizer Junge seit über sechs Wochen in Colorado hinter Gittern, Der Spiegel 42/1999, apud H.-R. Patapievici, op. cit., p. 316.
12 H.-R. Patapievici, op. cit., p. 93.
13 Ibidem, p. 317.
14 Ibidem, p. 338.
15 Ibidem, p. 337.
16 Ibidem, p. 400.
CSOMA Botond absolvent al Facultăţii de Studii Europene şi al Facultăţii de Drept a Universităţii Babeş-Bolyai. Şi-a obţinut masteratul în drepturile omului la Universitatea Central-Europeană de la Budapesta. A publicat diferite articole despre probleme interetnice în diferite reviste, dintre care: Reflexii asupra emigrării (2001), Legea privind maghiarii din ţările vecine (2001), Vigilenţă naţională (2001), Politika és/vagy szabadság [Politică şi/sau etică] (2001)..