90 év után

Megjelent a Szabadság mai számában



Anélkül, hogy patetikusan viszonyulnánk a kérdéshez, elmondhatjuk, hogy Trianon sok esetben jelen van a mindennapokban. Érezzük ezt, amikor az abszurditás és a primitivizmus határát súroló vitákat kell folytatnunk a multikulturalizmus nyelvi megjelenítése érdekében, vagy éppen amikor bonyolult jogi érveléseket és bírósági eljárásokat követően kerül ki a többnyelvű helységnévtábla Aranyosgyéresen, és a példákat még lehetne sorolni. Mindezt egy kis jóindulattal és a Gyulafehérvári Kiáltvány szellemében sokkal könnyebben és ésszerűbben lehetett volna orvosolni…


Trianon egy nagyon komplex kérdés, magyar szempontból pedig – teljesen érthető módon – komoly érzelmi dimenziót tartalmaz, más szóval egy olyan esemény, amelyet elég nehéz racionalizálni, annál is inkább, mert a határok meghúzásánál a szövetségesek még az etnikai elvet sem tartották be, az utódállamok pedig a beígért széleskörű kisebbségi önrendelkezési jogok helyett komoly homogenizáló politikát folytattak. Tehát, a magyarok joggal érezhették igazságtalannak Trianont, amely affektív síkon, hosszútávon meghatározta a kollektív nemzettudatot. Ennek ellenére a magyar történészek egy része – itt kiemelném Romsics Ignácot, akinek a Trianoni békeszerződés című, 2001-ben megjelent könyve mérföldkövet jelent ezen a területen – megtette szakmai kötelességét, és kilépve a romantikus érzelmi viszonyulás által behatárolt kényszerpályáról – a lehetőségekhez mérten – tárgyilagos és kritikai elemzést tárt elénk Trianonról. A kiváltó tényezők között ott találjuk a magyar politikai rövidlátást, a környező népek nemzetállami törekvéseit és a vesztett háború által kiváltott nemzetközi helyzetet, egyaránt.

Az 1947-es párizsi békeszerződéssel tulajdonképpen lezárult az a korszak, amikor még a területi revízió gyakorlati vagy elméleti esélye létezett. Jelen pillanatban a békeszerződés bármilyen felülvizsgálata alaptalan és meggondolatlan ábránd, amely csakis illuzórikus frusztrációk forrása lehet.

Talán 2010-ben eljött az ideje annak, hogy a bagatellizálás és a felejtés veszélye nélkül túllépjünk a Trianon komplexuson, és ennek fényében, a valóság mentén alakítsuk sorsunkat. Határozott és jól kigondolt stratégiára van szükség, hogy nyelvi és kulturális jogainkat érvényesítsük Kolozsváron, amelyben együttműködésre van szükség a politikum és a civil társadalom között, mert már rég elmúlt az az idő, amikor a politikum a „maga bölcsességében” át tudta látni egy bizonyos kérdés minden vetületét.

A meghirdetett nemzeti összetartozást kezdhetnénk egy kis szolidaritással, szűkebb pátriánkban, Erdélyben, a magyar közösségen belül. Ne azon vitatkozzunk, hogy származás szempontjából ki a kolozsvári, és ebből kifolyólag kinek van, vagy nincs joga hozzászólni például a Főtér átalakításához, hanem fogadjuk el azt, hogy az a kolozsvári, aki elsősorban annak érzi magát, és Kolozsváron él, vagy innen ment el.

Nemzeti identitásunkat konstruktív módon őrizzük meg, és ne essünk az elszigetelődés csapdájába, és főleg ne attól legyünk „jó magyarok”, hogy gyengén vagy egyáltalán nem beszélünk románul, mert ezáltal marginalizálódunk, a társadalom peremére sodródunk, és anyagi egzisztenciánk is veszélybe kerülhet, ami ellehetetlenít bennünket közösségként. Ily módon Trianon legsötétebb következményei valósulnának meg…