Sokfélét mondtak és írtak az MKP választási fiaskóját kiváltó okokról, és általában – ahogyan ez megszokott a politika és sokszor a publicisztika világában is – a vélemények az ideológiai és aktuálpolitikai törésvonalak mentén fogalmazódtak meg. Az egész kérdéskört meglehetősen szubjektív lepel borítja. Az esemény óta eltelt idő rövidsége miatt a mélyebb, tárgyilagosabb és empirikus elemzésekre még várnunk kell.
Első látásra úgy tűnik, hogy a kizárólag védekező álláspontú, igencsak az anyaországra tekintgető, etnikai alapú politikai üzenet talajt vesztett a felvidéki magyarok körében, még egy olyan miliőben is, amely nem éppen a különböző nemzetiségek közötti toleranciáról vált híressé az utóbbi időben. Ficoék primitív, magyarellenes nacionalizmusa – különösen a választási kampány során – komoly feszültséget keltett Szlovákia határain kívül és belül. Ennek ellenére az MKP által előtérbe állított, történelmi elemeket tartalmazó, szimbolikus politizálás nem hozta meg a várt eredményt.
A jelentős különbségek dacára, a felvidéki példa elgondolkodtató kell, hogy legyen a romániai magyar politikum számára is, annál is inkább, mert a hazai magyar politikai üzenet egységes jellege és koherenciája elé meglehetősen komoly akadályokat gördít az a tény, hogy teljesen más élethelyzet van a Székelyföldön, Közép-Erdélyben és a Partiumban. Az évek során, ha arányaiban nem is, de abszolút számokban jelentősen csökkent az itthoni magyar politikai alakulatokra leadott szavazatok száma. Ennek összetett okai vannak, és nem teljesen világos, hogy melyik járult nagyobb mértékben hozzá a szavazatszám csökkenéshez. Közhelyszámba megy, hogy létezik egy általános apátia a választók részéről a politikummal szemben, és ez magyar berkekben is megnyilvánul, de ezen túlmenően, nyitott kérdés az, hogy például Kolozsváron és a megyében mi is volt az igazán hangsúlyos oka a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elszenvedett szavazatszám-csökkenésnek. A markáns és határozott kiállás, valamint a közbeszéd tematizálásának hiánya bizonyos etnikai kérdések kapcsán, vagy egyszerűen, egy heterogén, kozmopolita interetnikus közegben, főleg egy olyan kulturális és gazdasági központban, mint Kolozsvár, a magyar választók egy jelentős hányada már nem az etnikai határvonalak mentén fejezi ki politikai szimpátiáit. Egy biztos, az etnopolitika terén már rég nem elegendő az, hogy valaki „jó magyar legyen”.
A magyar politikai erőtér tekintetében jelentős különbségek és hasonlóságok vannak Szlovákia és Románia között. Mindkét országban több magyar politikai alakulat létezik. Amíg Szlovákiában mind a Híd, mind az MKP teljes körű politikai tevékenységet folytat, teljes értékű szereplőként lépnek fel a politikai életben és meg is méretkeznek a választásokon, nálunk ez egy kicsit másképpen alakult ki. Kimondottan politikai tevékenységet csak az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) végez, ami magába foglalja a választásokon való részvételt is, még akkor is, ha az MPP esetében ez csak az önkormányzati választást jelenti. A másik politikai aktor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), kvázi-politikai alakulat, civil-politikai szerveződésként definiálja önmagát, ugyan jelen van a politikai életben, hangsúlyos politikai kérdésekben véleményeket fejt ki, kifejezetten jó kapcsolatokat ápol a magyarországi kormánypárttal, viszont eddig nem vett részt a választásokon. A romániai magyar politikai élet érdekessége és sajátossága, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumba (EMEF) – amely funkcionálisan egy politikai egyeztető grémium szerepét tölti be – az RMDSZ mellé csak az EMNT került be – amely csak félig-meddig politizál – és az MPP kimaradt. Ezt a tényt a gyakorlati pragmatizmusra lehet visszavezetni, amely egy, a mindkét fél számara előnyös politikai egyezségben öltött testet. Az RMDSZ-nek számolni kellett az EMNT elnökének, Tőkés Lászlónak relatív, személyes népszerűségével, ugyanakkor Tőkésnek is kapóra jött a kiegyezés, mert így biztosra vált az Európai Parlamentbe való bejutása 2009-ben.
Az elmúlt években, Felvidéken és Erdélyben is, a politika fő áramvonalába tartozó magyar politikai alakulatoknak, az MKP-nek és az RMDSZ-nek is voltak kihívói, viszont ezek teljesen ellentétes irányból érkeztek. Szlovákiában a Híd-Most úgy gondolta, hogy az a kisebbségi politizálási modell, amit az MKP képviselt, amely az együttműködést a szlovákokkal kizárólag a közös kormánykoalíciókban határozta meg, nem tudja megfelelően kezelni a szlovák–magyar viszonyt, és ennél többre és másra van szükség, nevezetesen egy közös magyar–szlovák pártra. Amennyiben ideológiai kategóriákra oszthatjuk a kisebbségi politizálást, elmondhatjuk, hogy Felvidéken a kihívás liberális irányból érkezett, és felülkerekedett az MKP-n. Más kérdés, hogy ez a közös pártmodell mennyire lesz sikeres a kisebbségi kérdések orvoslásában. A jövő majd eldönti.
Ezzel ellentétben, Erdélyben az RMDSZ politikai ellenzéke, az EMNT és az MPP „jobbról” akart előzni, kritizálták az érdekvédelmi szervezet kormányzati szerepvállalását, a magyar érdekek érvényesítését teljesen konfrontatív módon képzelték el, a teljes ellenzékiség felvállalásával. Diskurzusukat majdnem kizárólag az autonómia és az önálló állami magyar egyetem köré építették fel, bizonyos szimbolikus történelmi elemekkel fűszerezve ezt, amely meglehetősen behatárolta a politikai mozgásteret.
Természetesen a szlovákiai politikai folyamatokat és a jelen helyzetet nem lehet mechanikusan átültetni erdélyi környezetbe, viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy a romániai magyar politikai retorika beszűkülése növeli-e az etnopolitika esélyeit a politikai színtéren, vagy ellenkezőleg – figyelembe véve a gazdasági válság és a megszorító intézkedések etnikumokra való tekintet nélküli általános hatását is – a magyar választók egy részének politikai nézeteit az etnikai törésvonalak fölé emeli.
Bejegyzések
