Raymond Aron és a liberális tradició

Megjelent a Szabadságban


Tavaly, 2005-ben egy sor nemzetközi konferencián emlékeztek meg a XX. század egyik legvitatottabb és legtermékenyebb gondolkodója, Raymond Aron születésének századik évfordulójáról és életművéről. Filozófus, szociológus, politikai kommentátor és a nemzetközi kapcsolatok elemzője, Aron azon kevés francia értelmiségiek közé tartozott, akik egy liberális álláspontra helyezkedve, konzekvensen szembeszálltak a XX. század totalitárius ideológiai irányzataival. Politikai nézeteinek következményeként, élete során számtalan támadásnak volt kitéve, a két világháború között, a népfront kormányához fűződő kapcsolata miatt egyesek baloldali, a háború után pedig, a sztálinizmussal való szembefordulása miatt sokan jobboldali értelmiséginek tartották. 1983-ban bekövetkezett halálakor, Henry Kissinger mint „tanítómesteréről” emlékezett meg róla, Allan Bloom pedig a XX. század „utolsó liberálisától” búcsúzott el.
Az 1968-as párizsi diáklázadások egy jó példát szolgáltatnak Raymond Aron ellentmondásos megítélésre az évek során. A diáklázadások vezetői benne látták megtestesülni a régi francia elit undorító konformizmusát, amely az ők szemléletükben akadályozta a marxista szemléleten alapuló progresszív társadalom létrehozását, ahhoz, hogy ugyanazok a személyek, később – eltávolodván az 1968-as ideáljaiktól - azt nyilatkozzák róla, hogy Raymond Aron személye és életműve előidézheti a liberális gondolkodás újjászületését, amely feltétlenül szükséges egy demokratikus társadalmi berendezkedéshez.
Raymond Aron 1928-ban szerzett filozófiatanári diplomát az École Normal Supérior-ban - a francia értelmiségi elit, egyik leghíresebb oktatási intézményében – Jean Paul Sartre évfolyamtársaként és barátjaként. 1930 és 1933 között németországi egyetemeken folytatott tanulmányi körutat, a nácik hatalomra kerülése után viszont vissza kellett térnie Franciaországba. 1940-ben, Franciaország katonai összeomlása után Londonba menekül, ahol csatlakozik De Gaulle ellenállási mozgalmához. A háború után visszatér Franciaországba, a Le Figaro című párizsi napilap publicistájaként tevékenykedik, majd 1954-ben kinevezik egyetemi professzornak a Sorbonne szociológiai tanszékére.
A háborút követően, a hidegháború éveiben Raymond Aron erőteljesen kritizálta a francia baloldali értelmiségiek elfogult ideológiai dogmatizmusát. Azt követően, hogy a náci és szovjet politikai tapasztalat bebizonyította, hogy a politikacsinálók mennyire kihasználják az emberek irracionális szenvedélyeit, Raymond Aron írásaiban azt hangoztatta, hogy azoknak, akik a politikáról gondolkodnak a racionalitásra és a realizmusra kellene fektetniük a hangsúlyt. Ezen véleményével nyugodtan mondhatjuk, hogy kilógott a sorból, nem illeszkedett be a domináns francia intellektuális körökbe, inkább az angolszász, az orwelli realista és pragmatikus irányzathoz állt közel. Emiatt hosszú éveken át teljes elszigeteltségre volt ítélve, ami kihatott akadémiai előmenetelére is.
„Főbenjáró bűne”- ami miatt parttalan polémiákba keveredett, régi barátjával, Sartre-val és egy idő után évekig nem beszéltek egymással – az volt, hogy nem akarta elismerni a szovjet típusú társadalmi berendezkedés felsőbbrendűségét a piacgazdaságon alapuló nyugati demokráciákkal szemben. Nem fogadta el azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a szovjetrendszer egy reális alternatívát jelenthet a nyugati kapitalista társadalmakkal szemben. Ehhez még hozzátevődött az is, hogy az Atlanti szövetség mellett tört lándzsát, azt állítván, hogy Európának feltétlenül szüksége van az Egyesült Államokra. Ezt a kijelentését nagyon sok francia értelmiségi nem fogadta el, az amerikai civilizációval szemben táplált ellenérzések miatt.
Miközben a francia értelmiség magasztalta a szovjetrendszert, Raymond Aron rámutatott a Szovjetunió által elkövetett atrocitásokra, kihangsúlyozta totalitárius jellegét, és kétségbe vonta a szovjet gazdaság életképességét. Az Osztályharc című könyvében annak a véleményének adott hangot, miszerint a termelőeszközök államosítása nem vezet el feltétlenül a munkásság életkörülményeinek javulásához. Érveinek alátámasztására empirikus adatokat használt föl és összehasonlította az amerikai és a szovjet proletáriátus helyzetét.
A legnagyobb vitát Az értelmiség ópiuma című könyve váltotta ki, amely a baloldali entellektüelek mítoszait- a történelem és a forradalom mítoszait - elemzi. Ez a kritikus mű hosszú időre megosztotta a francia értelmiséget, és kihangsúlyozta a jobboldali - baloldali ellentéteket.
Raymond Aron egy pragmatikus liberális volt, aki nem szentelt különösebb fontosságot az elvont eszméknek, a liberalizmust legfőképpen a pluralizmus garanciájának tekintette. Szembeszállt az ideológiai fundamentalizmussal, és rámutatott arra, hogy mily veszélyes az, ha egy ideológiai irányvonal elrugaszkodik a realitástól, és megpróbálja egy szekuláris vallás szerepét betölteni.

Csoma Botond